Interjú

"Mindent kiretusálnak"

Zola Jesus énekes-dalszerző

Zene

Pár nappal a 23. születésnapja előtt lépett fel április elején az A38-on Nika Roza Danilova, vagy ahogy többen ismerik, Zola Jesus. A lassan nemzetközi sztárrá váló énekesnőt a koncertet megelőzően faggattuk, szó szerint, néha ugyanis harapófogóval kellett kihúzni belőle a mondanivalót.


Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: Korábban komolyan elmerültél az opera világában. El tudod képzelni, hogy egyszer megint elmozdulj ebbe az irányba?

Zola Jesus: Egyelőre biztosan nem, de ha egyszer megtörténik, akkor mindenképp experimentális jellegű lesz, nem igazán tradicionális.

MN: Amikor az operától a könnyűzene felé fordultál, az fokozatos átmenet volt, vagy hirtelen váltás?

ZJ: Igazából mindig is szerettem a popzenét meg az operát is, szóval folyamatosan ott voltak egymás mellett.

MN: Az első lemezedet még otthon rögzítetted, viszont a legutóbbi albumod, a Conatus nagy részét már stúdióban. Melyik számodra az ideálisabb környezet?

ZJ: Az otthonom. Azért a Conatus jó részét is odahaza vettem fel. Szeretem a stúdiót, mert több lehetőséget ad, és jobban szól a lemezed, ha ott csinálod, de otthon teljes kontrollal és szabadsággal rendelkezem.

MN: Készítettél egy EP-t Stridulum címmel, amit egy obskúrus hetvenes évekbeli film után neveztél el. A kritikusok utálták, te állítólag imádod.

ZJ: Van valami semmihez nem fogható bája, és bizonyos szempontból nagyon jól elkészített film - érződik rajta, hogy nagyra törő alkotás, és ez nekem roppantul imponál. Nagyon furcsa film, és időnként teljesen zűrzavaros, amit szintén imádok. Azok a filmek, amiket leszólnak a kritikusok, simán lehetnek jók, és megvan a saját bájuk. Még csak ciki kedvencnek sem nevezném ezeket: nem érzek semmilyen lelkiismeret-furdalást olyasmiért, amit szeretek.

MN: A Conatus hangzása eltér a korábbi munkáidétól. Előre tervezett vagy inkább ösztönös váltás volt ez?

ZJ: Változtatni akartam, és előrelépni, kísérletezni valami újjal, szóval igen, olyasmibe akartam vágni, ami számomra is új. Az egyik kritikus szerint ez egy posztgót operaalbum, de erre inkább nem is mondok semmit. Nem tetszik, na.

MN: A Hikikomori című számod jelentése japánul fiatal különc. Kiről szól ez a dal?

ZJ: Rólam. Amúgy nem olyan figura ez, akit kiközösített a társadalom, hanem olyasvalaki, mint én, aki sokat van úton. A zenén, a zenei világon kívül nehezen teremtek kapcsolatot. Valahogy soha nem kedveltem igazán az embereket, de azért megpróbálok kijönni velük.

MN: A Conatus volt az első munkád, amelynél külső producert alkalmaztál. Mi indokolta ezt?

ZJ: Jobb hangzást szerettem volna, és valami kihívást. Igazából félek másoktól, és azt szerettem volna, ha egy kicsit kényelmetlenül érzem magam, ami össze is jött, még úgy is, hogy egy nagyon jó barátomról beszélünk. Valósággal fojtogató érzésként éltem ezt meg, és először azt hittem, hogy rossz hatással lesz rám, de szerencsére később az ellenkezője bizonyosodott be. A dalírásnál viszont továbbra sem szeretem, ha valaki a közelemben van, egyszerűen feszült és ideges leszek tőle.

MN: Többször is hasonlították a zenédet olyan előadók dalaihoz, mint Kate Bush, a Joy Division, Siouxsie Sioux, Lisa Gerrard és Elizabeth Frazer. Van olyan hatásod, ami ezekkel ellentétben észrevétlen maradt?

ZJ: Akiket most mondtál, azok nem igazán hatottak rám. Már kétéves koromban elkezdtem énekelni, és hát akkor vajon mi lehetett hatással rám, egy mondóka?(nevet)

MN: Aki viszont biztosan hatással volt rád, az egy író, Philip K. Dick.

ZJ: Hát, igen. Először az Ubik című könyvét olvastam, és már akkor rájöttem, hogy ez az ember zseni volt. Magába szippant, teljesen más irányból közelíti meg a valóságot. Megváltoztatja a valóságról alkotott képedet, számomra új ajtókat nyitott meg. Döbbenetes módon mutatta meg, hogyan lehet manipulálni a jelent és a jövőt.

MN: Van olyan női előadó a mai színtéren, akivel zenei, lelki vagy bármilyen más szempontból hasonlóságot érzel?

ZJ: Az egyetlen, akit most mondani tudok, Anja Plaschg, vagyis Soap & Skin. Ismerjük is egymást, nagyon jól kijövünk, és egyszerűen imádom a zenéjét.

MN: Hogy reagáltál, amikor megtudtad, hogy David Lynch a rajongód?

ZJ: Még mindig teljesen le vagyok döbbenve, mert hát ő is óriási hatással volt és van rám. Ugye, csinálta nekem azt a remixet (az In Your Nature-ből - a szerk.), de személyesen még nem találkoztunk soha. Hozzám hasonlóan ő is csak akkor hagyja el az otthonát, ha valami nagyon komoly oka van rá.

MN: Egy interjúban úgy nyilatkoztál, hogy a XXI. századi popzene túl szintetikus.

ZJ: Minden a reklámról szól, mindent kontrollálnak. A dalokban minden kamu és direkt embertelen jellegű. Tulajdonképpen emberi ideálokat faragnak a dalokból, hogy ha az emberek meghallják őket, azt gondolják, hogy "olyan hibátlan akarok lenni, mint az a dal!". Mint amikor látsz egy reklámot, benne egy gyönyörű nővel. Minden szintetikus, semmi valóságos nincs az ilyen dolgokban - mindent kiretusálnak.

MN: Egy magyar tervező, Káldy Júlia tervezett neked cipőket, ezekben lépsz fel ma este?

ZJ: Így van! Nagyon örülök ezeknek, mert nem szívesen hordok cipőt. Az internetet böngésztem valami normális lábbeliért, amikor rábukkantam ezekre a furcsa, pataszerű cipőkre, és tudtam, hogy nekem ezek kellenek! Írtam neki egy e-mailt, és megkérdeztem, hogy vásárolhatok-e tőle, ő meg mondta, hogy nem árusít, de szívesen készít nekem egy párat. Számomra tökéletesek, ilyet senki más nem csinál. Pár órája készítettem is egy kis videót Júliával, ő meg adott egy új pár cipőt, és az esti koncertre is eljön.

Zola Jesus koncertjéről kritikánk itt olvasható.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.