HANGADÓ

Mit hallok?

Átdolgozások, átiratok, kivonatok

Zene

Muszorgszkij Egy kiállítás képei című darabját ritkán halljuk eredeti formájában, azaz zongorára írt zsánerdarabok sorozataként. Helyette legtöbbször a Maurice Ravel által készített – miben is, átdolgozásban, átiratban, hangszerelésben, változatban? E fogalmakat nem is olyan könnyű szétszálazni.

Sokunk számára visszatérő élmény, hogy ismerős zenét hallunk, de semmiképp sem tudunk rájönni, hogy mi is az – mert éppen más hangszerre átírva, feldolgozva, átalakítva szólal meg. Leegyszerűsítve ennyiről van szó: egy zeneszerző megír egy darabot, egy másik muzsikus, jobb esetben zeneszerző, átalakítja azt. Több okból teheti: azért, mert tetszik neki, vagy azt akarja, hogy mások is így hallják, vagy azért, hogy jobban elterjedjen, netán hogy a saját képességeit gyakorolja és demonstrálja ezzel; vagy éppen a saját hangszere repertoárját szeretné bővíteni. Az átirat egy zenedarab adaptálása az eredetitől eltérő hangszerre vagy hangszeregyüttesre. Talán egyszerűnek hangzik, de egyáltalán nem az, hiszen egyrészt a hangszerek lehetőségei nagyon eltérők lehetnek, másrészt az eredeti darabnak felismerhetőnek, élvezhetőnek, legjobb esetben az eredetivel egyenértékűnek kell lennie. Ez utóbbi kívánalom persze személyes ízlés kérdése is: Szvjatoszlav Richter például nagyon haragudott Ravelre, amiért hozzányúlt az eredeti Muszorgszkij-darabhoz. Händel Messiásának Mozart-féle német változata számomra például inkább a korízlésnek és a közönség igényeinek tett engedményt jelenti, Mozart minden zsenialitása ellenére. A Szodoma és Gomorrában Proust így ír: „A minap ön eljátszotta a XV. vonósnégyes zongoraátiratát, ami már eleve abszurd, hiszen semmi sem kevésbé zongoraszerű.” Ezt ugyan nem muzsikus, de egy érzékeny művész írta, aki megérezhette, hogy a hangszerek nem feltétlenül cserélgethetők, és az átírónak nemcsak technikai tudással, hanem művészi tehetséggel is rendelkeznie kell. Átiratok szólóhangszer és hangszeregyüttes (zenekar) között oda-vissza történhetnek – éppen a Beethoven-vonósnégyesekből is készült nagyzenekari változat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.