A svéd Grand Magusban (képünkön) az a Janne "JB" Christofersson énekel és gitározik, aki korábban a Carcass/Arch Enemy-gitáros Mike Amott doomos-stoneres projektjében, a Spiritual Beggarsben is frontemberkedett nyolc év és két lemez erejéig, Ludwig Witt dobos pedig a mai napig tagja annak a zenekarnak. A Grand Magus korai lemezei nagyjából hasonló vonalon is mozogtak, mint a Spiritual Beggars-anyagok: kicsit komorabb, metálosabb megfogalmazásban ugyan, de pontosan azokat a Black Sabbath-lemezeket értelmezték újra, amelyeket Amotték is. A zenekar úgy a Wolf's Return és az Iron Will táján aztán elment kicsit a klasszikus heavy metal irányába, de szerencsére nem a sörlóbálós-pózolós vonalat erőltették, hanem azt a fajta zenét, amilyet a nemrég elhunyt Ronnie James Dio csinált a Black Sabbath, a Rainbow, esetleg a saját szólózenekara élén - némi Judas Priest-hatással kiegészítve.
A Grand Magus tehát zeneileg és fazonilag is vállalható tudott maradni: élőben ugyan stabilan hozzák a töltényöves-bőrmellényes-szegecses alkarvédős dizájnt, de szerencsére Bundesliga-frizurák nélkül, a zenében pedig sikeresen kerülik el a feleslegesen hosszú gitárszólókat, és JB sem erőlteti a denevérbosszantó sikolyokat. A The Hunt pedig még annak ellenére is kimondottan erős anyag lett, hogy egy darab olyan témát sem hallunk rajta, amit ne írhattak volna meg 1985-tel bezáróan: a kettes Sword Of The Ocean például rögtön olyasfajta trappolás (bár kétszeresére gyorsítva), mint a Dio-féle Holy Diver, a címadó meg egy középtempós, trouble-os zakatolás és így tovább. Mégis: egyedül az akusztikus indításból unalmasan előbaktató, klisésen balladisztikus Son Of The Last Breath nem kellett volna rá.
A kanadai Cancer Bats viszont relatíve fiatal - mindössze nyolcéves - zenekar, amely ennek ellenére már a negyedik lemezénél jár. Míg a Grand Magus eltávolodott inkább a műfajtól, ez a zeneileg a hardcore felől érkező csapat az idők során imázsban (sörhasú, szakállas, favágóinges furkók játszanak itt) és zeneileg is erősen bestoneresedett, és egyre komolyabb népszerűségnek örvend (Magyarországon is többször játszottak már). Valahogy eddig mégsem sikerült letenniük az asztalra egy definitív nagylemezt. Még annak ellenére sem, hogy ha megerőltetik magukat, képesek komoly teljesítményre is, hiszen az első lemezhez (Birthing The Giant) készült, príma videóval megtámogatott Pneumonia Hawk vagy a rá következő Hail Destroyer címadója egyaránt kiváló darabok.
Sajnos az áprilisban megjelent Dead Set On The Living sem változtat ezen, hiszen a harmincnyolc perces anyagot ezúttal sem sikerült faltól falig slágerekkel megtölteni. A The Void lassú nyomasztásában ugyan óriási refrént rejtettek el, összerántva ezzel a lemez legjobb dalát, és a tempós D.S.O.L. is kimondottan erős, a Breathe Armageddon pedig olyasfajta gitártémával operál, mint a Southern Trendkill-korabeli Pantera, de a Drunken Physics erőlködős csordavokáljai után unalomba fullad az anyag, és Liam Cormier énekes (kicsit a Refused-frontember Dennis Lyxzént idéző) kiabálása is fárasztó hosszú távon. A Cancer Bats megmaradt örök reménységnek.
Nuclear Blast, 2012; Distort, 2012
