Magyar Narancs: Mit hallhatunk a Csinvat című lemezen?
Válik László: Élő felvételeket. A számok címe ismerős lehet, stúdióváltozatban már kiadtuk ezeket, de a most megjelent verziók eléggé eltérőek. A számok ugyanis a koncerteken tovább alakultak, az alaptémák kivételével egészen megváltoztak, s nyerték el végleges formájukat.
MN: De közben a Kada története véget ért.
VL: Inkább azt mondanám, hogy szüneteltetjük a zenekart. Viszont 2005 óta működik a Kada Ad Libitum nevű együttes, egyfajta következményeként az engem kezdettől fogva izgató zenei törekvéseknek.
MN: Hogyan képzeljük el ezt a kezdetet?
VL: Elég későn, 17 évesen kezdtem gitározni, és az első komolyabban vehető együttesemet, a Hollywoodi Biciglit egyetemista koromban, 1985 körül alapítottuk. Noha voltak képzett tagok az együttesben, én autodidaktaként mentem a saját fejem után, amiből néha jó dolgok is kisültek. Mindez addig működött, amíg – mint az autodidakták általában – én is eljutottam oda, hogy teljes káosznak érezzem, amit csinálok. Ekkor döntöttem el, hogy csak úgy van értelme a folytatásnak, ha zeneelméletet tanulok, és egy kicsit rendbe rázom magam.
MN: A Zeneakadémiát céloztad meg?
VL: Az reménytelen lett volna. Magánúton vágtam bele, Folk Iván tanítványa lettem, és nála elölről kezdtem a pengetéstechnikát, az akkordfordításokat elsajátítani, bár főleg zeneelméletet tanultam. Az volt a szerencsém, hogy Iván nem akarta rám kényszeríteni a „tananyagát”, épp ellenkezőleg. Sosem felejtem el, hogy amikor az volt a házi feladat, hogy akkordköröket kellett harmonizálni, én pedig ezt a magam sajátos módján tettem, Iván nem azzal jött, hogy ez nem jó, mert ennek semmi köze nincs a jazzhez, hanem azzal, hogy sokkal jobban járok, ha ezt próbálom kibontani, és nem ugyanazokat a jazzes dolgokat, amiket előttem már százezren megtettek. De az elméleti tanulmányaimat is ebbe az irányba terelte: inkább a klasszikus és kortárs zenékkel kezdtünk foglalkozni, ezen felbátorodva kezdtem zenéket írni.
MN: Gondolom, nem csak a magad szórakoztatására.
VL: A Kada 1990 körül alakult, immár az engem érdeklő új hangzás jegyében. Kezdetben hagyományos felállásban, énekessel képzeltem el a hangszerelést, a fúvósok csak azután kerültek képbe, hogy kiderült: nagyon nehezen lehet azokat a témákat elénekelni, amelyeket elképzeltem. A lényeg az volt, hogy hoztam az alaptémákat, a többiek meg hozzátették a magukét. Igazából ez egy nagy kísérletezés, jó kis zenei műhely volt a nem hagyományos értelemben vett zenei struktúrák mentén.
MN: Ez pontosan mit jelent?
VL: Az európai zenében és a jazzstandardokban elsősorban a harmóniák határozzák meg a zenét, a zenészek azt játsszák körül. Ilyenkor az akkord, a harmóniamenet a meghatározó, mi viszont – akárcsak az indiai zenében – hangrendszerekben gondolkodtunk. Attól volt az egész különleges, hogy ennek ellenére a megszólalás, az egész attitűd inkább jazzes, jazz-rockos volt. De legalább ennyire fontos volt az is, hogy a többiek ne olyan „hithű” jazzisták legyenek, akik ne lennének nyitottak más műfajokra.
MN: Jelenlegi zenekarod nevében – Kada Ad Libitum – is szerepel a Kada. Mit jelent ez a szó?
VL: Ez úgy jött, hogy amikor az első gyermekünk születését vártuk, nagyon megtetszett a Kada név. És mivel a zenekarnévvel is a saját gyermekünket nevezzük el, így lett a zenekar neve Kada. „Jelentése ismeretlen” – ez állt az utónévszótárban, ez külön tetszett, misztikusnak találtam. Azt később tudtam meg, hogy e török eredetű szó azt jelenti, hogy cölöp. A Kada Ad Libitum pedig úgy jött létre, hogy a Kada utolsó időszakában a koncerteken egyre több szabad improvizáció volt, amit nagyon élveztünk. Olyannyira, hogy 2005-ben, amikor Váczi Dani első lemeze készült, azzal jött, hogy a közreműködő Mohay András dobossal és Szandai Mátyás bőgőssel improvizáljunk a stúdióban, és vegyük is föl. Nos, ez a felvétel lett az első Kada Ad Libitum-lemez. Ugyanekkor találtuk ki, hogy akkor ez legyen egy másik zenekar, de azt is érzékeltetni akartuk, hogy a Kadából született ez az egész. A Kada 2008-ban játszott utoljára. Nem mondtuk ki, hogy vége, de mivel egyre nehezebben lehetett fellépéseket találni, ráadásul a többiek egy csomó más együttesben is zenéltek, úgyhogy szép csendben abbamaradt a dolog.
MN: Hogyan lett belőled hangmérnök?
VL: Az egész a Hollywoodi Bicigli idején abból indult, hogy kellene valami kis hangosítást venni, mert akkoriban, a kilencvenes évek elején a kis klubokban általában gyalázatos volt a hangtechnika. Én éppen akkor örököltem egy kis pénzt, a műszaki ismereteim is megvoltak, érdekelt is a dolog, úgyhogy belevágtam Lugosi László barátommal. Viszonylag hamar megtanultam az alapvető dolgokat, a felszerelés is egyre bővült, de az egész a Kada megalakulása után fordult komolyra. Onnantól kezdve minden fellépésre, még a legkisebb klubokba is, saját felszerelést (vagy kiegészítést) és keverő technikus kollégát vittünk. Mire eljutottunk addig, hogy lemezt készítsünk, nemcsak azt tudtuk, hogy milyen hangzást szeretnénk, de azt is, hogy milyen hangtechnikai eszközökkel (mikrofonokkal, előfokokkal stb.) lehetne megvalósítani. A lemezt 1999-ben vettük fel a csillaghegyi Banán Klubban, elsősorban azokkal az eszközökkel, amelyeket addig a koncerteken használtunk, de kölcsönbe kaptunk felvevő berendezést, néhány nagyon drága stúdiómikrofont, vagyis olyan dolgokat, amik a stúdiózáshoz nélkülözhetetlenek. Ekkor dőlt el, hogy komolyabban fogok ezzel foglalkozni, az anyagot ugyanis én vettem fel, majd kevertem meg egy ismerős stúdióban, és sokaknak tetszett.
MN: Ez így elég egyszerűnek tűnik.
VL: Pedig nem volt az. Az átlagosnál hosszabb ideig tartott a lemez elkészítése, keverése. Mondhatnám azt is, hogy ezen teszteltem magamat. Ami szakirodalomhoz hozzá lehetett jutni, azt elolvastam, kikértem a tapasztalt hangmérnökök véleményét, és többnyire meg is fogadtam a tanácsukat. Szóval addig kísérleteztem vele, amíg nem lettem elégedett a végeredménnyel.
MN: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy keresett hangmérnök legyél?
VL: Sokan megkerestek már az első Kada-lemez után, mely nemcsak jó kritikákat kapott, de külön kiemelték a hangmérnöki munkát is, valahol írták, hogy „végre egy lemez, ami nem magyarosan szól”. Utána egyre többen érdeklődtek, bár először visszautasítgattam őket. Végül a zenésztársaim győztek meg arról, hogy érdemes ezzel is hivatásszerűen foglalkoznom, nemcsak a koncerthangosítással, amit akkor már tíz éve csináltam.
MN: Annyiszor hallom ezt a „magyaros” hangzást mint a silány szinonimáját. Mit takar ez?
VL: Nem könnyű beszélni róla, miközben egyből meghallani. Az élő zenében például az olyan biztonsági keverésre mondhatjuk, amely három dologra helyezi a hangsúlyt: a lábdobra, a pergődobra és a szólóénekre. Ezt a hármat mindig lehet hallani, a többit meg vagy igen, vagy nem. Noha ma is előfordulnak baklövések, már igazságtalan ezt a „magyaros hangzást” emlegetni. 1999 óta hatalmas fejlődés van a hazai stúdiózásban, noha a példakép külföldi stúdiók egészen más árfekvésben működnek, sokkal komolyabb eszközparkkal. Nálunk sokszor már az akusztikán megdől az egész, a legtöbb stúdió ugyanis más céllal épült, és akusztikai méréseket sem végeznek benne.
MN: Kikkel dolgoztál?
VL: Nem tudnám felsorolni. A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy kétszer is keverhettem Pat Methenyt. Az első alkalommal nem jött el a saját hangmérnöke, és engem bíztak meg, de másodjára már azt mondta, hogy ha én leszek, az a részéről oké. Így másodszor is keverhettem. De dolgoztam Al Jarreau-val is, illetve egy csomó jazz- és bluesvilágsztárral, mert a paksi Gastroblues és a szombathelyi Lamantin fesztiválokon általában én ülök a keverőnél. Csak hirtelen egypár név: Beth Hart, Keith Emerson, Mick Taylor, Noel Redding, Trilok Gurtu, Jiří Stivín, a Yardbirds, a Manfred Mann’s Earth Band, az SBB vagy a Colosseum. Hatalmas élmény volt, hogy példaképeimet is hangosíthattam: David Tornt, Orszácky Jackie-t, Adrian Belew-t. Ami a stúdiózást illeti, mondhatnám Dresch Mihályt vagy Tóth Viktort, utóbbi ráadásul a fantasztikus dobossal, Hamid Drake-kel készített nálam felvételt. De említhetném Lukács Miklóst, Ágoston Bélát vagy éppen Szörényi Leventét, Kiss Erzsit, a The Qualitonst.
MN: Szabados György posztumusz lemezének is te vagy a hangmérnöke. Hogyan született az a lemez?
VL: A BMC kiadó ajánlott Szabados Györgynek. Arról volt szó, hogy egy régi felvételt kellett kitisztítani és utómunkázni. Már majdnem készen voltunk vele, Gyuri bácsi is maximálisan elégedett volt az addigi munkával. Azt mondta, hogy a legjobb úton haladunk, de most neki be kell feküdnie pár napra a kórházba. Többet nem beszéltünk, a kész felvételt már nem hallhatta.
MN: Sokféle stílusú anyag készül nálad a jazztől a folkig, a
bluestól a metálig. Hogyan tudod ezeket összeegyeztetni?
VL: Csak olyan produkcióval dolgozom, ami eleve tetszik, ami pedig a műfajokat illeti, az említetteknek lelkes hallgatója vagyok, így aztán remélem, hogy képben vagyok arról, hogy hogyan kell szólnia például egy folkfelvételnek vagy egy metálnak. De a lényeg az, hogy a zene olyan legyen, amit szeretsz és amúgy is meghallgatnál. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy bevállalnak mindent. Azt is, amit egyáltalán nem ismernek.
MN: Mi az, amit semmiképp nem vállalnál?
VL: Van egy-két dolog, amit biztosan nem, például elektronikus popzenét. Olyasmit, mint a Scooter vagy Post Malone.
MN: Vannak „elfekvő” felvételeid?
VL: A Kada és a Kada Ad Libitum összes koncertjét rögzítettük, igazából az érdeklődéstől függ, hogy egy sorozat első része lesz-e a most megjelent anyag. De nálam van a Drums Tóth Evelinnel közös felvétele, illetve egy igazi különlegesség, ami eredetileg Krasznahorkai László Háború és háború című hangoskönyvéhez készült, de a két muzsikus, Dukay Barnabás és Gadó Gábor sokkal hosszabb felvételt készített, mint amennyi a lemezen hallható. Ráadásul ez úgy született, hogy a felvétel helyszíne a Müpában, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar próbatermében volt, így aztán Barnabás Kocsis Zoltán zongoráján játszhatott, illetve egy sor más hangszert is kipróbálhattak a csembalótól az üstdobig, ami csak a kezük ügyébe került. A végeredmény egy többórás, fantasztikus zenei anyag lett, amely önmagában is érdekes, nem csak Krasznahorkai művével együtt.
