Amikor április közepén a Guns N’ Roses klasszikus felállásának három tagja az elit közönség tenyérhangjainak, valamint Axl Rose és Izzy Stradlin tüntető hiányának kíséretében színpadra vonult Clevelandben, hogy végképp élő legendává válva elfogadja beiktatását a Rock And Roll Hírességek Csarnokába, a reakciók alapján világos lehetett, hogy a közvélekedés szerint legelsősorban is a valaha megkerülhetetlen zenekar szólógitárosa, Slash volt a felelős az örök érvényű dalokért. A zenekar belső viszonyait jobban ismerők tisztában lehetnek a kialakult kép hamisságával, de persze már az is okot adhat a kételyre, ha belegondolunk, hogy a Use Your Illusion megjelenése óta eltelt szerény 21 évben az egyébként nyilvánvalóan tébolyodott Rose volt az egyetlen tag, aki (az évtizedes nyűglődés után végül 4 éve megjelent Chinese Democracyvel) olyan anyagot adott ki a kezéből, amelyik legalább részleteiben emlékeztetni tudott a nagy korszak zsenialitására. Sem a GNR-soundba a boogie-t és a koherenciát belecsempésző Izzy, sem a punkos élt rácsiszoló Duff vagy a hanyag húzást biztosító Steven Adler nem volt képes ugyanerre az utóbbi évtizedekben.
És persze Slash sem, akár a Velvet Revolver tagjaként, akár a rendre változó összetételű szólózenekara élén prezentált teljesítményére gondolunk. A helyzet ugyanakkor távolról sem drámai – legkevésbé a gitáros karrierje szempontjából, hiszen mégiscsak ő volt az, akinek hívó szavára két évvel ezelőtt csak úgy özönlöttek a nagyobbnál nagyobb nevek (Ozzytól Fergie-n át Iggy Popig ívelt a sor), hogy mikrofon mögé állhassanak tagadhatatlan langyossága ellenére is igen pozitív fogadtatású aktuális albumán. Ezen az új lemezen azonban már egyedül csak Myles Kennedy, az Alter Bridge képességes vezére énekel, és ezzel máris pofásabbak lettek az arányok, hisz’ sem a hangzást, sem a hozzáállást nem kellett ezúttal a rádiószerkesztők igényei szerint formálni.
Az Apocalyptic Love esetében mindazonáltal a problémák pontosan ugyanarról a tőről fakadnak, mint ami a projekt kétségtelenül rokonszenves sajátságait is táplálja. A mindenféle méricskélés nélkül, szívvel-lélekkel és csuklóból kirázott hard rock számok jelentős részéből ugyanis éppen a magasabbra célzás igénye, és legfőképp a fáradságos utómunka az, ami nagyon is hiányzik. Ami nélkül egyfelől ott maradhatott a We Will Roamban egy olyan gitárszóló, ami csak mérsékelten tér el attól, amit Slash a klasszikus Civil Warban már megvillantott egyszer – másfelől pedig még harmadik hallgatás után is csak a jó érzékkel első kislemeznek választott You’re A Lie tűnik maradandónak. Hiába van nagyon magabiztosan uralt magas hangja Kennedynek, ha markáns refrénre sokszor már nem futja erejéből (pedig az olyan klasszikus rockszámok, mint a Bad Rain már-már zokognak egy elsöprő refrénért), és a mind hangzásában, mind stílusában azonnal felismerhető lendületes gitározás sem annyira felvillanyozó, ha a végeredmény többször is (például a Hard & Fastben) pont olyan átlagos rock and roll, mint amilyet a Sunset Strip bármelyik veteránja kiráz magából, ha beledobunk hátul egy negyeddollárost – hogy mást ne mondjunk, Izzy Stradlin tucatnyi szólóalbuma is ilyenekkel van tele, azokat azonban mégse gondolta soha senki az év kimagasló rocklemezének. Vagyis az jár ezúttal jól, aki semmi különöset nem vár: az Apocalyptic Love a legjobb példája annak a fajta lemeznek, amitől senkit nem tántorítanánk el ugyan, de bajban volnánk, ha a bérletes szurkolókon túli halmazból kéne valakit mindenképp rábeszélni.
Dik Hayd International, 2012
