Lemez

Nagyra törés helyett – Slash új lemeze

  • Greff András
  • 2012. május 23.

Zene

Amikor április közepén a Guns N’ Roses klasszikus felállásának három tagja az elit közönség tenyérhangjainak, valamint Axl Rose és Izzy Stradlin tüntető hiányának kíséretében színpadra vonult Clevelandben, hogy végképp élő legendává válva elfogadja beiktatását a Rock And Roll Hírességek Csarnokába, a reakciók alapján világos lehetett, hogy a közvélekedés szerint legelsősorban is a valaha megkerülhetetlen zenekar szólógitárosa, Slash volt a felelős az örök érvényű dalokért. A zenekar belső viszonyait jobban ismerők tisztában lehetnek a kialakult kép hamisságával, de persze már az is okot adhat a kételyre, ha belegondolunk, hogy a Use Your Illusion megjelenése óta eltelt szerény 21 évben az egyébként nyilvánvalóan tébolyodott Rose volt az egyetlen tag, aki (az évtizedes nyűglődés után végül 4 éve megjelent Chinese Democracyvel) olyan anyagot adott ki a kezéből, amelyik legalább részleteiben emlékeztetni tudott a nagy korszak zsenialitására. Sem a GNR-soundba a boogie-t és a koherenciát belecsempésző Izzy, sem a punkos élt rácsiszoló Duff vagy a hanyag húzást biztosító Steven Adler nem volt képes ugyanerre az utóbbi évtizedekben.

És persze Slash sem, akár a Velvet Revolver tagjaként, akár a rendre változó összetételű szólózenekara élén prezentált teljesítményére gondolunk. A helyzet ugyanakkor távolról sem drámai – legkevésbé a gitáros karrierje szempontjából, hiszen mégiscsak ő volt az, akinek hívó szavára két évvel ezelőtt csak úgy özönlöttek a nagyobbnál nagyobb nevek (Ozzytól Fergie-n át Iggy Popig ívelt a sor), hogy mikrofon mögé állhassanak tagadhatatlan langyossága ellenére is igen pozitív fogadtatású aktuális albumán. Ezen az új lemezen azonban már egyedül csak Myles Kennedy, az Alter Bridge képességes vezére énekel, és ezzel máris pofásabbak lettek az arányok, hisz’ sem a hangzást, sem a hozzáállást nem kellett ezúttal a rádiószerkesztők igényei szerint formálni.


Az Apocalyptic Love esetében mindazonáltal a problémák pontosan ugyanarról a tőről fakadnak, mint ami a projekt kétségtelenül rokonszenves sajátságait is táplálja. A mindenféle méricskélés nélkül, szívvel-lélekkel és csuklóból kirázott hard rock számok jelentős részéből ugyanis éppen a magasabbra célzás igénye, és legfőképp a fáradságos utómunka az, ami nagyon is hiányzik. Ami nélkül egyfelől ott maradhatott a We Will Roamban egy olyan gitárszóló, ami csak mérsékelten tér el attól, amit Slash a klasszikus Civil Warban már megvillantott egyszer – másfelől pedig még harmadik hallgatás után is csak a jó érzékkel első kislemeznek választott You’re A Lie tűnik maradandónak. Hiába van nagyon magabiztosan uralt magas hangja Kennedynek, ha markáns refrénre sokszor már nem futja erejéből (pedig az olyan klasszikus rockszámok, mint a Bad Rain már-már zokognak egy elsöprő refrénért), és a mind hangzásában, mind stílusában azonnal felismerhető lendületes gitározás sem annyira felvillanyozó, ha a végeredmény többször is (például a Hard & Fastben) pont olyan átlagos rock and roll, mint amilyet a Sunset Strip bármelyik veteránja kiráz magából, ha beledobunk hátul egy negyeddollárost – hogy mást ne mondjunk, Izzy Stradlin tucatnyi szólóalbuma is ilyenekkel van tele, azokat azonban mégse gondolta soha senki az év kimagasló rocklemezének. Vagyis az jár ezúttal jól, aki semmi különöset nem vár: az Apocalyptic Love a legjobb példája annak a fajta lemeznek, amitől senkit nem tántorítanánk el ugyan, de bajban volnánk, ha a bérletes szurkolókon túli halmazból kéne valakit mindenképp rábeszélni.

Dik Hayd International, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.