Nehéz megmagyarázni, hogy a kurrens nagyipari sztárénekesnők közül miért is az egzotikus (afro-trinidadi-indiai; ilyen is van), popévekben mérve annyira nem is fiatal (idén már harminc!) Nicki Minaj tűnik egy ideje a legérdekesebbnek. Előbb nézzük talán meg a konkurenciát, hátha az segít: míg az extrém külsőségekkel családbarát Phil Collins-számokat éneklő Lady Gaga, a "tűzforró barbadosi énekesnő" tökéletesen kidolgozott figuráján kívül eddig olyan nagyon sokat nem mutató Rihanna, illetve a tanyasi elektropop-szemétdombon trónoló Ke$ha láthatóan még jó ideig nem fog kitörni a saját korlátai közül, addig az ő esetében minden adott ahhoz, hogy a produkció végre elrugaszkodjon - legalább a józan észtől.
Jellemző, hogy akárcsak Minaj előadásmódja, úgy rendkívül feltűnő és imponáló feneke sem egyértelműen vonzó vagy szexi, legalábbis a szó klasszikus értelmében: inkább lebilincselően ízléstelen és szinte katartikus. A kicsit összevissza első lemez, valamint a sok vendégszereplés után tavaly év végén megjelent Stupid Hoe pedig már egészen nagy dolgok lehetőségét vetítette előre. Az idegbeteg módon kattogó dobgépre és Minaj valóban parádés vokálakrobatikájára (itt tényleg fel lett vonultatva minden az áriázástól az egykedvű szövegdaráláson és prosztó köpködésen át az idióta rajzfilmhangokig) komponált (és stílusosan csodaszép/mérhetetlenül idegesítő videót kapó) dal azért sajnos inkább csak afféle kuriózum az énekes/rapperlány életművében. A funkciótlan közreműködőkkel teli albumon kábé fele-fele arányban találhatók minimál-futurista hiphopszámok (a csúcspont itt a repetitív és fenyegető Beez In The Trap) és euforikus buli-slágerek (innen a Black Eyed Peast alulról megcélzó Starship legyen az elrettentő példa), a dalok többsége pedig bőven a biztonsági zónán belül marad. Minajra továbbra is érdemes odafigyelni, de a fenekével egyelőre többet tud elmesélni, mint egy komplett lemezzel.
Universal, 2012
