„Beethoven sajnos, teljességgel fékezhetetlen személyiség; kétségkívül igaza van abban, hogy utálatos a világ; de nem ez a módja annak, hogy kellemessé tegye azt a maga és mások számára. Meg kell ezt bocsátani neki és sajnálni kell őt, mert süket.” Goethe fogalmazott így Carl Friedrich Zelternek, a korban jól ismert, azóta elfeledett zeneszerzőnek küldött levelében. A fékezhetetlen komponistáról azonban alig írt többet a nagy német költő. Romain Rolland szerint: „Valójában csodálta a zenéjét, de félt tőle: zavarta őt; félt, hogy megfosztja önuralmától, amelyet oly nagy kínnal szerzett meg, s amely – hiába volt más a közvélemény – egyáltalán nem volt igazi természete. Nem vallotta meg ezt másoknak, talán saját magának sem.” Mendelssohn 1830-ban leírt egy jelenetet, amikor Goethére elsöprő hatást tett az V. szimfónia: „Grandiózus, eszeveszett, mintha összedőlne a ház” – mondta, miután jó darabig hárított, mondván, hogy nem hatódott meg, csak a hangerő sok.
Az a heves, forradalmi érzület, ami a maga idejében egyes zenehallgatók fülét bántotta, másokat fellelkesített, megvan az Eroica, a Sors és „a tánc apoteózisaként” emlegetett VII. szimfóniában, de a VIII. kakukktojás. A bemutatón állítólag nem volt nagy sikere, talán éppen azért, mert nem akar kilökdösni a komfortzónából. Derűs, könnyedén szórakoztató hangvétele tisztelgés Haydn előtt. Vajon tetszett Goethének? Az Óbudai Danubia Zenekar koncertjét egy barokk specialista, az olasz Enrico Onofri vezényli. A műsoron azonban a szimfónia mellett egyetlen barokk mű sem szerepel, Respighi Antik táncai mellett Britten Frank Bridge-variációit halljuk (Zeneakadémia, szeptember 21., fél nyolc).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
