Utoljára a nyolcvanas években fordult elő, hogy a Pet Shop Boys két egymást követő évben nagylemezt adjon ki, arra pedig még soha nem volt példa, hogy mindössze tíz hónapnyi szünet teljen el két albuma között. Mi is megírtuk, hogy a tavalyi Elysium nem sikerült túlságosan parádésra: korrekt lemez lett slágerek nélkül, rutinszerű munka rutinos zenészektől, középszerű és középtempós dalokkal. Éppen ezért lehetett attól tartani, hogy az Electric is unalomba fullad, de pont ellenkezőleg - a recenzensek legalábbis áradoznak, amit a 84 százalékos mutató is jelez a Metacriticen.
Lehidalni azért nem kell, nem új Behaviourrel vagy Actuallyvel van dolgunk, hanem egy újra formába lendülő zenekar jól megírt-hangszerelt és jól táncolható albumával. Ki tudja, lehet, hogy az elszakadás a nagykiadótól okozta a felszabadult hangulatot (a Pet Shop Boys 28 év után otthagyta a Parlophone-t), de nem téved sokat az sem, aki a tánczenében több mint jártas Stuart Price producerben (is) keresi a minőségjavulás okát. Amit hallunk, az analóg szintetizátorok diadala - természetesen már rögtön a programadó, bombasztikus Axisben is. A New Order-es Bolshyban angol sorok váltakoznak oroszokkal (egy kicsit a Rammstein-féle Moskaut megidézve), és az enyhén politikus hangulat az ezt követő Love Is A Bourgeois Constructban is megmarad - utóbbiban egy tipikus PSB-s tömegkórus egészíti ki Neil Tennant víz alatti hangját. Érdekes módon ebben a számban egy Purcell-dallam is felcsendül, de az igazi meglepetés mégis inkább a Last To Die című Bruce Springsteen-feldolgozás. A rossz dal fogalmához egyedül a dubstepgyanús Shouting In The Evening kerül közel, potenciális klasszikusból viszont három is akad. Az egyik a nagyszerű dallamú és hangszerelésű Fluorescent, a második az Example vendégeskedésével felvett, a korai PSB-t idéző Thursday, a harmadik pedig az enyhén faithlesses Vocal, amelyben megéneklik a zene szeretetét.
Kobalt/x2, 2013
