Rajk Judit énekművész, tanár: Az izgat leginkább, hogy mit tudok kezdeni egyedül a hangommal

A kecskeméti Kodály Intézet új igazgatójával a repertoárjáról, a gregorián és a kortárs zenéről beszélgettünk, de szóba került a Zeneakadémia is.

Magyar Narancs: Alténekesnő vagy, s ez egy repertoárt is meghatároz. Mi az, ami nem illik a hangodhoz?

Rajk Judit: Sokáig énekeltem a Budapesti Tomkins Énekegyüttesben, ahol az első igazán jó énektanárom a legendás Pauk Anna volt. Ő egyértelműen a nagyobb operarepertoár irányába próbált tolni, de azért sok minden mást is megismertetett velem, ismeretlenebb szerzők dalait, ismeretlen operák áriáit. A Zeneakadémián egy szigorú klasszikus repertoárt kellett megtanulni, amit nagyon nem szerettem. A diploma után énekeltem kisebb szerepeket, de az opera nem izgat, eltűnt az életemből. Ezután Kaposi Margithoz kezdtem járni magánórákra, aki először is szó szerint visszarakta a helyére a beszédemet, és visszaállított arra a repertoárra, amelyik a Tomkinsban is megvolt: a gregoriánra, a kora középkorra és a dalokra. Az opera helyett jobban szeretek magam dönteni arról, mit hogyan csinálok.

MN: A hang tartóssága teljesen egyéni, vagy főképp a hangfajtól függ?

RJ: Is-is. A basszusok és az altok tovább kitartanak. Novemberben 57 éves leszek, de a kollégák közül, akikkel együtt végeztem, már senki nem koncertezik rendszeresen. Azt, hogy a hangom még mindig intakt, a géneken túl egy­értelműen Kaposi Margitnak köszönhetem.

MN: A daléneklés különösen jellemző rád. Itt népszerűsítői feladatod is van, mert a dalest nem olyan kedvelt műfaj. Mi a tapasztalatod?

RJ: Volt egy meghatározó élményem, ami a dal felé fordított. Énekesnőt kerestek a Pesti Művész Színház A nagybácsi álma című Dosztojevszkij-adaptációjához, a Vasziljev-féle rendezésbe. Én lettem az Udvaros Dorottya játszotta hősnő lelki megjelenítője, és Vasziljev legalább száz orosz románcot megtanultatott velem. Rájöttem, hogy ez egy rendkívül gazdag repertoár, és így elkezdtem tematizált dalesteket csinálni, később kortárs szerzőkkel is. Selmeczi György volt az első, aki felkarolt, és aztán jöttek a többiek a nagy zeneszerzői és előadóművészi generációból. Vidovszky Nárcisz és Ekhója például már a Tomkins Énekegyüttesben megtalált. De a Tomkinsszal vettük fel Rachmaninov két nagy liturgikus a cappella művét, Kocsis Zoltán vezényelte, és a Vesperásban a mű 1986-os magyarországi bemutatóján én énekeltem az alt szólót. Ez a világ indított el oda, ahol most vagyok, ami egyfajta fúziója a dalnak, a liturgiának, a kortársnak, a monódiának. Az izgat leginkább, hogy mit tudok kezdeni egyedül a hangommal, nagyon kevés hangszeres vagy vokális megtámasztással. De ezen túlmenően továbbra is nagyon szeretem az orosz dalt, a románcot. Ez a nyugati zenében egy műfaj, az orosz zenében inkább stílus, szalonzene, városi műdal. Zeneileg könnyed, egyszerű, de a szövegek mélyek és súlyosak, nagyon megérintenek. Ebből írtam a doktori disszertációmat is. Muszorgszkij és Sosztakovics dalai pedig már nagyon közelítenek a tizenkét fokúsághoz, az úgynevezett „lebegő” hangnemnélküliséghez, amely­ben ma is mozgok, és amely tulajdonképpen valamennyire a gregoriánban is jelen van.

MN: Volt alkalmad hosszabb időt Oroszországban tölteni?

RJ: A Zeneakadémia előtt egy évig angol–orosz szakos voltam az ELTE-n. Sajnos aztán elhanyagoltam a nyelvet, de pár évvel ezelőtt elkezdtem újra tanulni, mert akkor elég sok orosz nyelvű feladatom volt, dalok, dalciklusok, sőt, 2015 és 2018 között többször voltam tanítani is Oroszországban. Nagy kedvencem Sosztakovics Cvetajeva verseire írt dalciklusa, mind az eredeti verzió, mind pedig Lera Auerbach vonósnégyes-átirata. Sosztakovics ezt a nagy alténekesnő, Irina Bogacseva számára írta, akit 2015-ben Szentpéterváron megkerestem, hogy vegye át velem a darabot. Az elutazásom előtt kaptam tőle egy dedikált kottát, azt írta, hogy vigyem tovább az előadása tradícióját, és sok sikert kívánt. Van egy másik, számomra nagyon fontos és megérintő dalciklus, amelyet 2024 márciusában újra előadunk a Zeneakadémián. Dargay Marcell komponált egy furcsa „hozzáírást” Muszorgszkij Gyerekszobájához. Anasztazija Razvaljajevával együtt válogattak az internetről orosz és ukrán anyák írásaiból, amelyek a háborúban és a Covid-járványban elveszített gyerekekről szóltak. Ebben a 40–45 perces performance-ban megszakítás nélkül van összeszőve Marcell saját zenéje a Muszorgszkij-dalokkal. Két zongora van szembeállítva, az egyik preparált; a kettő között ül Borbély László és forog a széken, néha mindkettőn egyszerre játszik. Körülöttünk, a gyerekszobában kicsi hangszereket szólaltatunk meg, és a végén a zongora húrjaiból háborús zajok is megszólalnak. Nagyon erős, hátborzongató darab.

MN: Minden vokális műfajban alapvető lenne a szöveg értése és közvetítése, bár nem minden operalibrettó vagy dalszöveg értékes.

RJ: Én minden szóval kapcsolatba kerülök. Olyat általában nem énekelek, amihez nincs közöm. Épp most adtam vissza emiatt egy darabot Balogh Máténak, akivel egyébként nagyon sokat és komolyan dolgozom együtt. De a szöveghez való viszonyban a Kurtág Györggyel folyó munka igazán útmutató. Tandori Dezső halála óta sokat dolgozunk együtt. Irdatlan sok időt töltöttünk – még Kurtág Márta nénivel együtt – a hét Tandori-vers megtalálásával, amelyekből az opus 50-es ciklusát, az …elszunnyadni, semmi több… címűt írta. Ennek a ciklusnak opusszámot is adott, ami mutatja, hogy milyen fontosnak tartja, mert nem ad minden darabjának opusszámot.

 

Fotó: Szilagyi_Lenke

MN: Egyházzenét is tanítasz. Eléggé kitágítod ezt a fogalmat.

RJ: A Zeneakadémia szekuláris intézmény, a hitéleti vonatkozásokra nem térhetünk ki, de a tananyag a liturgia zenei anyagára koncentrál. A tanszéket még Liszt Ferenc alapította, majd a rendszerváltás után Dobszay László újraalapította. Nem ének- vagy orgonaművészeket tanítunk, hanem elsősorban egyházi vagy pedagógusi pályára készülőket. A hallgatók specializálódhatnak egy-egy területre, orgonára, vezénylésre vagy énekre. Az egyházzene a legkorábbi időktől kezdve vokális műfaj, a szövege nagyon fontos. A legkorábbi műfajt, az egyszólamú gregoriánt a saját előadói repertoáromba is beépítettem. Ez elképesztő műfaj, mert szinte határtalan lehetőséget ad az improvizációra, hiszen semmi más nincs lejegyezve, csak a hangok (és a hangsorok), de nincs kötött ritmusa, nincs kötött tempója; hogy én éppen a hangcsoportból melyik hangot nyújtom meg, rajtam áll. Egy gregorián dallam végigvonul Európán, de míg mondjuk a franciaországi Solesmes-apátságban nagyon lassú, vontatott tempóban éneklik, Magyarországon a Dobszay–Szendrei-féle iskola népdalszerűen, könnyedén adja elő. Ennek nagyon speciális, könnyed, nem ütemrajzra épülő vezénylésmódja van. Ha egyszer megreformálhatnám a szólóénekképzést, ezt a gazdag repertoárt mindenképpen beletenném, részben az improvizációs lehetőség, részben az éneklés szabadsága miatt. Meg tudja mutatni – pedig ez a zene egy­általán nem rólam szól –, hogy ki vagyok én.

MN: Az egyházzene szövegei az istenhithez kapcsolódnak. Vallásos vagy?

RJ: Nem vallásos, hanem hívő embernek tartom magam, hiszek valamifajta transzcendenciában. Nagyon sokféle liturgia megfog.

MN: Azt írod, hogy a hangképzésben egy speciális tanítási gyakorlatot alakítottál ki. Ez mit jelent?

RJ: Kevésbé érdekel a hang minősége, sokkal inkább a beszédből kiinduló, a saját testünket és képességeinket megismerő és elfogadtató gyakorlatokat csinálok a hallgatókkal. A szabad légzés, a természetes rezonancia megtalálása a cél. A testünket orgonasíphoz szoktam hasonlítani, és azt mondom, hogy nem levegővel, hanem a levegőn énekelünk. Ez irányokban való gondolkodás, ami a zene minden területére igaz.

MN: Egyik legutóbbi lemezed címe Stolen Time – Ellopott idő. Ez mire utal?

RJ: Eredetileg a Tempo rubato címet szerettem volna, ami „ellopott időt” jelent, vagyis hogy egy adott ütemegységen belül szabadon mozgatom a szöveghez illeszkedő ritmust. Van egy Lisztnek tulajdonított gyönyörű hasonlat a rubatóra: „Nézd ezt a platánfát, a szellő játszadozik a kis levelekkel, a kis ágak velük mozognak, ám a fa törzse szilárd és mozdulatlan. Ez a rubato.” Ez a szabadság.

MN: Örök téma: a kortárs zene. Akárhogy forgatjuk, az átlagos zeneszerető, sőt, akár a zeneértő számára is nehéz a befogadása. Te is azt mondtad, hogy amikor először láttad egy Kurtág-mű lejegyzését, fogalmad sem volt, hogy mit kezdj vele. Nagyon sok muzsikus is idegenkedik tőle.

RJ: Amikor a Zeneakadémiára jártam, nagyon konzervatív oktatás folyt az intézményben, nem csak kortárs kottákhoz, de Machaut-hoz vagy kortársaihoz sem jutottunk hozzá. Azután jött Vidovszky, Jeney, később Eötvös Péter, Kurtág, és az ember találkozott olyan notációkkal, mint a gregorián, ahol sok minden nincs leírva. Más jeleket meg kell fejteni, meg kell tanulni, mit jelent mondjuk Gubajdulinánál egy hosszú hullámos nyíl. Hogy mindez mennyire tanítható, az csak szándék kérdése. A Kodály Intézethez beadott pályázatomban nyilvánvalóvá tettem, hogy a Kurtág-féle hangzáson alapuló játékmódot be kell emelni az intézeti képzésbe. Szeretném, ha a pedagógusképzésben is jelen lenne. Persze, a kortárs darabokat nehéz megtanulni, sokszor küzdeni kell értük, nemcsak az agynak, hanem az izomzatnak is át kell venni ezeket a furcsa nem automatizmusokat.

MN: Tagadhatatlan, hogy nagyjából száz éve a közönség és a saját korának zenéje elvált egymástól. Hogyan lehetne újra közelíteni a kettőt?

RJ: A közönség szerintem nyitott, várja a kihívásokat, de valószínűleg ugyanígy elkerülnék a csak ismeretlen középkori szerzők műveiből álló koncertet is. Én éppen ezért keverem a különböző zenéket, és nagyon pártolom az átiratokat, az addíciókat. Kétségtelen, hogy mindez több időt és nyitottságot kíván, közönségtől és előadótól egyaránt.

MN: A Fuga Budapesti Építészeti Központ zenei programjainak lelke és szervezője voltál. Nagy Bálint halálával megváltozott az intézmény, a politika is közbeszólt.

RJ: A Magyar Építész Kamara új elnöksége – miután az előző, a Nagy Bálintot vegzáló elnökség lemondott – szerencsére biztosította a kontinuitást. Én már átadtam a zenei vezetést, és megnyitottam férjem, Rajk László néhai műtermét a Paulay Ede utcában a köznek; Art Department néven kiállításoknak, kamarakoncerteknek, felolvasásoknak, kulturális programoknak adunk teret.

MN: A neved felér egy politikai nyilatkozattal. Voltak-e ebből nehézségeid?

RJ: Amikor összeházasodtunk, nagyon tudatos döntés volt, hogy fölvettem a Rajk nevet, és így valójában az életem könnyebb lett, mert nem kell magyarázkodnom. A mai Magyarországon ez egy stigmatizáló név, de nekem megtanította és megkönnyítette a makacs elkötelezettséget a szabadság iránt.

MN: Sosem csináltál titkot a nézeteidből. A Zeneakadémia alá tartozó Kodály Intézet vezetői posztjára beadott pályázatodban, amely hozzáférhető a honlapodon (juditrajk.com), említed az itthoni politikai és kulturális kettéosztottságot, Magyarország és Európa megrendült partneri helyzetét. És kineveztek. Félrenézett a politika?

RJ: A zenészvilágban pontosan tudják, hogy mit tudok, mit érek, és mit gondolok. A kinevezésembe a politikának nem volt beleszólása. Most majd az új rektor kinevezésével kiderül, mennyire marad ez így.

MN: Még mindig nem tudjuk, mi lesz a Zeneakadémiával. Te hogy látod?

RJ: Van egy különös jogi helyzet: két pályázati kiírás van érvényben, mert az elsőt sem vonták vissza, ráadásul két különböző felületen jelent meg, két különböző feltételrendszerrel, és mind a kettőre érkezett érvényes pályázat, összesen öt. (A pályázat időközben eredménytelenül végződött – a szerk.) Lehet, hogy egy erő­demonstráció lesz belőle. Én fölállítottam magamnak egy elvárási rendszert, mert intézetvezetőként más a felelősségem, mint puszta tanárként. Az intézet hallgatói mind külföldről érkeznek, és fizetnek ezért az oktatásért. Nem fogok tudni mást csinálni, mint hogy az első naptól partnerként munkára fogni az új rektort, hogy tegye a dolgát, azt, ami rektorként egy universitas működtetéséért a feladata. Az elmúlt hónap, amióta átvettem a Kodály Intézet vezetését, megmutatta, hogy milyen hatalmas adminisztrációs, szervezési, koordinációs munka az intézményvezetés. Nem ugyanaz, mint egy zenekar élén állni. Ez az, amit szerintem a mostani pályázók közül többen nem mértek föl.

MN: Milyen most a kapcsolatod a kulturális kormányzattal?

RJ: A Kodály Intézet a Zeneakadémia egyik tanszéke, tehát az állami kulturális vezetéssel való kapcsolattartás a rektor és a kancellár feladata. Meggyőződésem, hogy addig tudom ezt a felelősségteljes munkát jól végezni, amíg azt a szabadságot, amit Rajk László mellett megtanultam, meg tudom tartani.