Magyar Narancs: Nagyon gazdag pályád van, amelynek a nagy része nem itthon zajlott. Rajzoljunk fel egy útvonalat.
Károlyi Katalin: Huszonegy évesen fogtam egy bőröndöt és elmentem világot látni. Érdekelt, hogy azzal, ami számomra a zene és az éneklés, miként illeszkedem egy nemzetközi kontextusba. Egyébként kamaszkoromban világutazó szerettem volna lenni.
MN: Miért pont Franciaországba mentél?
KK: Véletlenül. Philippe Beaussant, a Centre de Musique Baroque de Versailles igazgatója hallott egy soproni koncerten énekelni, tőle jött az ötlet, hogy jelentkezzek René Jacobshoz a Studio Versailles-Opérába. 1990 őszén megérkeztem Párizsba, de márciusig nem voltak meghallgatások. Hogy megéljek, takarítottam, gyerekre vigyáztam, hangképzés- és zongoraórákat adtam angolul. Tavasszal sorra felvettek a Groupe Vocal de France-ba, Philippe Herreweghe La Chapelle Royale-jába, Laurence Equilbeyhez az Accentusbe, a Studio Versailles-Opérába és William Christie együttesébe, a Les Arts Florissants-ba szólistaként, majd rendszeresen felléptem az Ensemble Intercontemporainnel is.
MN: Közben nyilván megtanultál franciául.
KK: Igen, de a 17–18. századi operák által kerültem közel a nyelvhez, és ez a mindennapokban elég furán hangzott. Egyébként Maurice Leblanc igényesen megírt Arsène Lupin-könyvei sokat segítettek.
MN: Volt olyan pillanat, amikor azt gondoltad, nem is jössz haza?
KK: Nem gondoltam, hogy meg kell határoznom, hol élek, lehetek itthon is, meg otthon is. A gyermekeim Párizsban születtek, most Budapesten élek velük.
MN: Egy énekesnő számára különösen veszélyes lehet a pandémia.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
