Öt hónapnyi operaínséget követően Rossini elnyűhetetlen vígoperájával tért vissza a műfaj teljes, testközeli valójában Budapestre. S habár az előadás margitszigeti formájában csak hellyel-közzel lehetett ráismerni Kovalik Balázs 2009-es Békés András-hommage-ára, az első felvonás fináléjában pedig a komikus színpadi felfordulást olykor zenei zűrzavar is kísérte – azért az újratalálkozás mégis kellemesen zajlott le. Egyfelől azért is, mert a Sevillai jószerint minden körülmények között eladja magát. Ám a majdnem biztos sikerhez azért az előadók is hozzátették a magukét: a külföldi vendégművészek és a hazai erők egyaránt. A címszerepre meghívott olasz énekes, Giorgio Caoduro például főleg a magasságait és a komikusi készségét kamatoztatta, és agilitása már-már feledtette baritonjának szerény középszerűségét. A szintén olasz Annalisa Stroppa Rosinája hatékonyan cserfeskedett, míg a gyámját megformáló Kiss András, bár szemre túl fiatal és túlontúl szakállas Bartolo doktor szerepéhez, zenés színészi lendülete még sok mulatságot ígér a pesti operaközönség számára. Horváth István és Almavivája viszont már készen van: a karcsú hang virgonc módon és stílusosan tölti ki szólamát, az előadó színpadi jelenléte pedig öniróniában is dús humorérzéket, valamint érdemi gitártudást bizonyít. A vezénylő Cser Ádám a fentebb említett aszinkron másodpercektől eltekintve nemcsak rendben lehozta az előadást, de kimondottan lelkesítő hatást gyakorolt az Operaház zenekarára.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 9.
