A 2010-es évekre Ryan Adams megbékélt a tudattal, hogy Bryan nevű, nála híresebb névrokonával szívatják sokan, olykor koncert közben. Mostanra már odáig is eljutott, hogy szó szerint összehaverkodott az általa korábban megvetett Bryannel (akivel ráadásul még egy napon is született, tizenöt év különbséggel), és még a Summer of 69-et is feldolgozta tőle. Szóval már-már minden kezdett a helyére kerülni, amikor tavalyelőtt Ryan házassága zátonyra futott Mandy
Moore énekes-színésznővel, és ezt persze jelentős megzuhanás követte. Ahogy azt sejteni lehetett, Ryan dalokba öntötte bánatát, és csinált egy jó kis szakítós lemezt. Összesen 80 (!) dalkezdeményt fabrikált össze; az albumra végül 12 darabot fejezett be. Hogy a humorát sem hagyta el, azt jól jelzi, hogy ezt a szakítós albumot pontosan Valentin napján dobta fel az internetre.
Ami a hangulatot illeti, a referenciapont a Rock N Roll / Love Is Hell környéki Ryan Adams lehet, a tőle megszokott wall-of-sound hangzással. A dalcímek többsége természetesen erőteljesen beszédes, például rögtön ott van a nyitó Do You Still Love Me, ami igazi nyolcvanas évekbeli rock – még egy korabeli Bryan Adams-lemezről se nagyon lógna ki. A címadó dal viszont egy countrys darab szájharmonikával. A szintén harmonikás Doomsday meg akár Donald Trumpról is szólhatna, de valójában itt is a szerelem a mozgatórugó. A Shiver and Shake-et és az Outbound Traint akár Bruce Springsteen is énekelhetné, a We Disappearben mintha Prince szelleme gitározna (Ryan korábban is merített a tavaly elhunyt zsenitől), a Johnny Marr-ral közös jammelésből született Anything I Say To You Now pedig a művész bevallása szerint olyan, mintha a Simple Minds, a Smiths és a Tears For Fears hangzásvilágát gyúrnánk össze. Végeredményben a Prisoner szomorú, de egyáltalán nem nyomasztó lemez, elejétől a végéig erős dalokkal – kiemelkedő állomása a már így is sok csúcspontot tartalmazó életműnek.
PAX AM, 2017
