Lemez

Ryan Adams: Prisoner

Zene

A 2010-es évekre Ryan Adams megbékélt a tudattal, hogy Bryan nevű, nála híresebb névrokonával szívatják sokan, olykor koncert közben. Mostanra már odáig is eljutott, hogy szó szerint összehaverkodott az általa korábban megvetett Bryannel (akivel ráadásul még egy napon is született, tizenöt év különbséggel), és még a Summer of 69-et is feldolgozta tőle. Szóval már-már minden kezdett a helyére kerülni, amikor tavalyelőtt Ryan házassága zátonyra futott Mandy
Moore énekes-színésznővel, és ezt persze jelentős megzuhanás követte. Ahogy azt sejteni lehetett, Ryan dalokba öntötte bánatát, és csinált egy jó kis szakítós lemezt. Összesen 80 (!) dalkezdeményt fabrikált össze; az albumra végül 12 darabot fejezett be. Hogy a humorát sem hagyta el, azt jól jelzi, hogy ezt a szakítós albumot pontosan Valentin napján dobta fel az internetre.

Ami a hangulatot illeti, a referenciapont a Rock N Roll / Love Is Hell környéki Ryan Adams lehet, a tőle megszokott wall-of-sound hangzással. A dalcímek többsége természetesen erőteljesen beszédes, például rögtön ott van a nyitó Do You Still Love Me, ami igazi nyolcvanas évekbeli rock – még egy korabeli Bryan Adams-lemezről se nagyon lógna ki. A címadó dal viszont egy count­rys darab szájharmonikával. A szintén harmonikás Doomsday meg akár Donald Trumpról is szólhatna, de valójában itt is a szerelem a mozgatórugó. A Shiver and Shake-et és az Outbound Traint akár Bruce Springsteen is énekelhetné, a We Disappearben mintha Prince szelleme gitározna (Ryan korábban is merített a tavaly elhunyt zsenitől), a Johnny Marr-ral közös jammelésből született Anything I Say To You Now pedig a művész bevallása szerint olyan, mintha a Simple Minds, a Smiths és a Tears For Fears hangzásvilágát gyúrnánk össze. Végeredményben a Prisoner szomorú, de egyáltalán nem nyomasztó lemez, elejétől a végéig erős dalokkal – ki­emelkedő állomása a már így is sok csúcspontot tartalmazó életműnek.

PAX AM, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.