Bár a rockzene térhódításának következtében legalább fél évszázada a gitár a modern kultúra világszerte legnépszerűbb hangszere, a klasszikus zenében mégsem tudott változtatni korábbi kedvezőtlen pozícióján: ma is a „futottak még” kategóriájába tartozik. Magyarországon az elmúlt években is voltak és ma is vannak kitűnő klasszikus gitárosok, a gitárkoncert mégis ritka a hazai komolyzenei életben, sőt a kortárs komolyzene szerzői sem komponálnak olyan lelkesedéssel gitárra, mint ahogyan korábban felfedezték maguknak a cimbalmot, a fuvolát vagy az ütőhangszereket. Így aztán, ha klasszikus gitárzene, akkor az legtöbbünk számára ma sem egyéb, mint néhány ibériai szerző muzsikája. Hiába, az elmúlt évszázadokban ez az éghajlat, ez a temperamentum hozta ki a gitáros szerzőkből azt a megszólalásmódot, azt a karaktert, amely leginkább illik ehhez a hangszerhez.
Thibaut Garcia például francia (igaz, spanyol ősökkel), de Leyendas (Legendák) című lemezén ő is ehhez a repertoárhoz fordul. A lemez egyik nagy erénye a könnyed, magától értődőn természetes virtuozitás. Másik erénye a színgazdagság és a hangzás változatossága, ami annál is méltóbb a figyelemre, mivel a több mint egyórányi műsorból csupán egyetlen számban szegődik a gitáros mellé egy másik hangszer: Edgar Moreau csellója de Falla Hét spanyol népdalában.
A harmadik erény a stiláris és hangvételbeli sokszínűség. A megszólalásmódok három rétege választható itt szét. Az elsőt a 19. század romantikus hagyományának folytatói képviselik: Francisco Tárrega, Antonio Jiménez Manjón, Isaac Albéniz. A második az erős folklórhatást befogadó 20. századi modern hang, a már említett Manuel de Falla tételeiben. Végül a harmadik a könnyű műfaj határvidékén formálódó táncok sűrű atmoszférája: Astor Piazzolla tangói. A hangvételek, stílusok között átjárás is előfordul, hatnak egymásra,‒a gitár pedig énekel, mesél, víziókat jelenít meg.
Erato, 2016
