Tíz év forradalom

A Hyperdub tündöklése

  • Velkei Zoltán
  • 2014. július 5.

Zene

Tematikus válogatásokkal és több partisorozattal ünnepli tizedik születésnapját a brit elektronikus tánczene egyik legnagyobb óriása, a londoni székhelyű Hyperdub kiadó.

Az elmúlt tíz évben kevés olyan trenddiktáló, minden kisebb-nagyobb forradalomból részt kérő, rendre minőségi kiadványokat bemutató kiadó volt, mint a Hyperdub. Az eredetileg fanzine-ként indult, majd később a kortárs elektronikus tánczene fellegvárává intézményesülő céget Steve Goodman alapította, aki azóta zenészként (Kode9 álnéven) és kutatóként is jelentős eredményeket ért el (2012-ben például Sonic Warfare: Sound, Affect, and the Ecology of Fear címmel tudományos könyvet írt a fegyverként is bevethető hangokról). Az ő nevéhez köthető Burial felfedezése, de az évek során számos további művészt és formációt mutatott még be Anglia táncterének. A teljesség igénye nélkül csak a legnagyobbak: Zomby, Ikonika, LV, Darkstar, Samiyam, DVA, Cooly G, Walton. Melléjük ráadásul idővel olyan nagy öregek is becsatlakoztak, mint Kevin Martin (The Bug, King Midas Sound), Mark Pritchard és King Britt (Fhloston Paradigm), de a Detroit techno legtehetségesebb fiatal reménységének, Kyle Hallnak is Goodman biztosított elsőként megjelenési lehetőséget Európában.

Az idén tizedik születésnapját ünneplő Hyperdub zenetörténeti jelentőségét a Warp első tizenöt évéhez mérik: amekkora forradalmat robbantottak ki a kilencvenes évek elején a sheffieldi kiadó IDM-géniuszai (Aphex Twin, Autechre, Squarepusher, Clark és a többiek), legalább akkorának a létrejöttében segédkeztek az előző bekezdésben felsorolt előadók dubstep-, grime- és wonkyfronton. Az utóbbi években ráadásul folyamatosan bővült a Hyperdub stíluspalettája: megjelentek a house és a technó különböző brit formái, valamint egyre szélesebb körben nyitottak az USA felé is, bemutatva feltörekvő kísérleti zenészeket - például Hype Williamst vagy Laurel Halót - és a footwork legnagyobbjait. Az utóbbi tekintetében fontos, hogy a Hyperdub építette fel Európában a nemrég elhunyt DJ Rashad hírnevét, akire egyre többen azt mondják, hogy olyan hatással volt a footworkre, mint J Dilla az absztrakt hiphopra.

Ha meg akarjuk érteni a kiadó sikerét, akkor alapvetően azt kell látnunk, hogy soha nem ragadtak le egyetlen irányzatnál: a trendek képviselete mellett állandóan keresték és bemutatták a jövő izgalmas hangzásait. Elég csak megnézni Laurel Halo karrierjét, aki a hyperdubos debütálása óta világszerte nagy ismertségre tett szert, vagy meghallgatni az egyik legfrissebb kiadványukat, Fatima Al Qadiri képzelt kínai utazását a sinogrime zsánerében. Ez azonban a sikernek csupán az egyik fele - a másikat az adja, hogy a Hyperdub gyakorlatilag sosem adott ki rossz anyagot. Lehet, hogy becsúszott néha pár kislemez vagy egy-két album, ami az utókornak valószínűleg nem lesz releváns, de alapvetően ezek sem voltak rosszak, csak nem mutattak annyira előre, mint a katalógus többi darabja. Ennek fényében nem meglepő, hogy ha manapság valaki az elektronikus tánczene legérdekesebb és legjobb pillanatképeire kíváncsi, akkor elsőként a Hyperdub új megjelenései közt kezd el kutakodni.

Goodmanék az évet számos bulisorozattal ünneplik világszerte (a Fabricben kezdtek), és négy tematikus válogatást is kiadnak, amiből az első, a 10.1 című már kapható is. A kétlemezes összeállításból az elsőn vadonatúj, exkluzív felvételek hallhatóak a mostani csapat előadóitól, míg a második egyfajta best of az elmúlt öt évből. Nehéz eldönteni, hogy melyiket szeresse jobban az ember. Az újdonságokat tartalmazó CD-n borzasztó erős a chicagói Teklife-kollektíva jelenléte: DJ Rashad, DJ Spinn, DJ Taye, DJ Earl és a többiek mind a legjobb formájukat hozzák. 160 bpmen pörgő, primitív dobritmusokon bontakoznak ki hiphopos, r&b-s és soulos vokáltöredékek, illetve hangminták: ezek - miközben a footwork aktuális dominanciáját jelzik - alaposan belelkesíthetik a rajongókat, ugyanis a szerzők közül többen első ízben mutatkoznak be most a Hyperdubnál - de remélhetőleg nem utoljára. Mala egy bődületes dubstephimnusszal képviselteti magát (Expected) - nehéz eldönteni, hogy elfeledett gyöngyszemről vagy valami újdonságról van-e szó. Morgan Zarate, Kuedo és Quarta 330 továbbra sem unalmas: futurisztikus grime-juk pont annyira elképesztő, mint 2009-ben volt. Lehengerlő hallani továbbá Kyle Hall új, kategorizálhatatlan felvételét (Girl U So Strong), ami a válogatáson kívül külön bakeliten is meg fog jelenni.

A második lemez pedig hozza a klasszikusokat. Egy órában, töltelékek nélkül végigmenni olyan felvételeken, mint a Spaceape, a Hurricane Riddim, az Idiot, az East Coast, a Dark Crawler, a Sebenza és a Let It Go, maszszív élmény, ami hitelesen mutatja, hogy a Hyperdub eddigi eredményei valóban túltesznek mindenen. Kíváncsian várjuk a másik három válogatást - és persze reménykedünk, hogy egy kapcsolódó partit ebben az évben itthon is sikerül majd megrendezni.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.