Magyar Narancs: A nyolcvanas évek elején gyűrűzött be Magyarországra a punk és az újhullám, a progresszív rock aranykora pedig akkorra már Nyugaton is véget ért. Hogyan tudtatok érvényesülni ebben a miliőben?
Erdész Róbert: Nem volt jelentősége, hogy mi van éppen divatban, mert a Hungaroton se előtte, se utána nem vett róla tudomást. Akik a progresszív rockzene aranykorában játszottak, azok se jártak jobban nálunk, a Theatrumtól a V73-ig sokan még lemezhez se jutottak.
MN: 1982-ben a Solaris első nagylemeztervét is visszadobták.
ER: Mindenkiét visszadobták akkoriban. Egyetlen műfaj futott, a szoft popzene, és a vezetőknek elég volt a biztos bevétel, nem keresgéltek más műfajokban. Erdős Péter és Bors Jenő korban távol álltak tőlünk, nem értették a zenénket: csak azt látták, hogy nincs énekes, és az nem jó. Magyarországon a progresszív műfajnak gyakorlatilag betett a produkciókért versengő piac hiánya.
MN: A Solaris zenéjében az a megkapó, hogy nagyon erős a lemezek egysége – a fuvola, a gitár, a billentyű egymásnak adogatja és fűzi tovább a főtémákat, mintha beszélgetnének.
ER: Együtt alkottunk mindent. A dalok [Kollár] Attila, Czigi [Cziglán István gitáros] és az én ötleteimből álltak össze, az első időszakban Jata [Seres Attila basszusgitáros], később Bogdán Csaba is aktívan bekapcsolódott. A dallamötleteket mindenki otthonról hozta, de a számok a próbateremben nyerték el a végleges formájukat. Ott feldobtuk az ötleteket, és mindenki rápróbálkozott, hogy melyik hangszernek áll jól, majd lépésenként kialakult a dal, ahogy a többiek is frazírozták, játszották a témákat.
MN: 1984-ben aztán megjelenhetett a Marsbéli krónikák, a lemezbemutatót pedig a Planetáriumban tartottátok.
ER: A Planetáriumban nagyon lelkesedtek a lemezbemutatóért, használhattunk – a maihoz képest persze kezdetleges – vetítéstechnikát is. A helyszín viszont nem koncertek számára van kialakítva, úgyhogy építenünk kellett egy színpadot. Persze nem volt hol bejönni, ezért már a beengedés előtt elhelyezkedtünk a színpadon, takarásban. Billentyűkkel kezdődött a koncert, ám amikor a dobos Gömör Lacinak be kellett volna lépnie, csak éktelen kiabálást hallottam: az első taktusnál hátraesett a függönnyel együtt. El kellett nyújtanunk az intrót addig, amíg felmászott.
MN: A második lemezeteket viszont már nem adták ki.
ER: A Marsbéli krónikákból 40 ezer példány körül fogyott, ami szerintünk szép szám volt, de ők százezres példányszámban gondolkoztak. Mondták, hogy próbálkozzunk valami populárisabbal, vegyünk be egy énekest. Úgy döntöttünk, hogy a Solarist nem fogjuk megváltoztatni. Mást találtunk ki: csináltunk egy másik zenekart. Ez lett a Napoleon Boulevard. Minden tag ugyanaz maradt, csak kiegészültünk egy énekesnővel. Szerencsénk volt, rögtön az indulásunk évében megnyertük az Interpop Fesztivált, három év alatt eladtunk egymillió lemezt, és amikor 1989-ben a Hungaroton azt kérte, hogy hosszabbítsuk meg a szerződésünket, elővettük azt a Solaris-kazettát, amit anno bevittünk nekik. Azzal a feltétellel írtuk alá a szerződést, hogy vállalják az annak idején visszadobott második Solaris-lemez kiadását. Így jelenhetett meg a Solaris 1990 című dupla album. Persze nagyon kevés stúdióidőt kaptunk, jószerivel az általunk készített demók, illetve korábbi rádiófelvételek jelenhettek meg rajta, de mégiscsak célt értünk. Három évünk ment rá, de ezt egyikünk sem sajnálta.
MN: Hogyan éltétek meg, hogy instrumentális progresszív rockról popzenére váltottatok?
ER: Érdekes kísérlet volt. Próbáltunk átmenteni dolgokat, feldolgoztunk többször is egyes Solaris-témákat. A végére egészen megszerettük. Inkább emberileg volt nehéz, mert mi öten korábban is egy zenekart alkottunk, és hozzánk jött egy énekesnő, ami mindig külön műfaj.
MN: A Solaris a feloszlása után végül külföldön futott be.
ER: 1995 elején kaptam egy hívást Los Angelesből, hogy adnánk-e ott egy koncertet. Még közel volt a rendszerváltás, Los Angelesben játszani nagyon extrémnek tűnt. Azt hittük, kamu az egész, ezért kértük, hogy küldjenek repülőjegyet, mert ha pénzt áldoznak rá, akkor biztos valódi a felkérés. Egy hét múlva itt voltak a repjegyek. Közel húszan mentünk, a zenekar minden korszakából. 2500 ember előtt játszottunk headlinerként, és az volt a megdöbbentő, hogy amikor a Solaris főtémáját játszottuk, beletapsoltak, mint a popzenében; látszott, hogy felismerték a dallamot. Akkor kezdett el bizseregni bennem, hogy valamit mégis létrehoztunk, ha Magyarországtól ilyen messze ennyi mindent tudnak rólunk.
MN: Még aznap este elhatároztátok, hogy lesz folytatás?
ER: Nem is beszéltünk ilyesmiről. Másnap a liftben egy riói progresszív rockzenei kiadó tulajdonosa odajött gratulálni, és megkérdezte, mit szólnánk, ha jövőre a riói Metropolitanban lépnénk fel. Ezután már kézről kézre adtak minket. 1999-ben a Nostradamus bemutatóját Washingtonban és New York államban tartottuk, de felléptünk Rio de Janeiróban, Monterreyben, Baja Californiában és Mexikóvárosban is.
MN: Magyarországon viszont nem koncerteztetek egészen 2006-ig.
ER: Az orvosi egyetemen tartottunk egy koncertet a 90-es évek elején, amikor Attila eljött a klinikától. Az orvosi egyetem az alma materünk volt, ott próbáltunk, cserébe pedig rengeteget játszottunk az egyetemi építőtáborokban és a SOTE-n, mert fizetni nem tudtunk a próbateremért. Ezt a SOTE-s koncertet be sem jelentettük, de a szóbeszéd szárnyán azért elterjedt a híre. Utána 2006-ig nem léptünk fel itthon, mert a korai évekkel ellentétben ezt munka, család mellett csak hobbiból tudjuk csinálni. Magyarországon egyébként is borzasztó nehéz megszervezni egy koncertet, de a Művészetek Palotája, úgy tűnik, bevált.
MN: Hogyan született meg a Marsbéli krónikák II ötlete?
ER: Két éve kitaláltuk, hogy feldolgozzuk a Solaris történetét. A tavalyi koncert a nagylemez előtti időkre, a mostani pedig a Marsbéli krónikákra fókuszál. Tavaly merült fel, hogy nemcsak zeneileg, hanem a Bradbury-témát is továbbgondolva folytassuk a lemezt. Ehhez Bradbury egyik novelláját, a Telefont használtuk fel, amelyben a Marson élő utolsó ember lényegében egy mesterséges intelligenciát kezd el létrehozni, hogy legyen kivel társalognia, ám a végére az megöli őt. A mi történetünkben több ezer évvel később tér vissza a Marsra egy űrhajó, ahol az eközben irgalmatlanul összetetté fejlődött mesterséges intelligenciák hálózata várja. Maga a sztori egy maroknyi ember és az ember utáni intelligencia találkozásáról szól, és ez az album történeti váza is egyben. Amikor például műholdközelbe érnek, találnak egy eltévedt időkapszulát, amiből csak egy értelmetlen szöveget és egy zenei részletet tudnak kihámozni. Ebből próbálják visszafejteni, mi is történhetett a távollétükben eltelt évezredek alatt. A lemezen ez a Voices From The Past, amihez Czigi egyik réges-régi, próbatermi kazettás felvételen megmaradt ötletét használtuk fel egy az egyben. A körülbelül kétperces archív anyag mintegy intrójaként működik a Voices From The Pastnak. A lemez tematikája egyébként hasonló lesz, mint az elsőé: egy közel 23 perces szvit mellett több rövidebb opus kap rajta helyet. Cél volt az is, hogy úgy tudjunk megszólalni, mint anno. Ennek érdekében rengeteg régi, analóg szintetizátort vásároltam az eBayen, Moogokat, Prophet-5-ot, Roland MKS 80-t, Oberheimet. Amennyire ódivatú, ez annyira modern is, mert pár éve divat lett, a popzenében is gyakran használják az analóg hangszíneket. Másképp, modernebben szól azért az egész, mert sokat fejlődött a technika, de igyekeztünk megmaradni a Solaris zenei világában.
MN: Ha már a jövőt tervezgetitek: lesz koncert 2026-ban Los Angelesben?
ER: A sors fura játéka, hogy külföldön ott koncerteztünk először. Ha létezni fog még a Solaris, biztos megpróbáljuk. Az egyéves terveink is egyik napról a másikra alakulnak. Tavaly például még Kisszabó Gábor basszusgitározott, de ő az Első Emelet búcsúkoncertje után jelezte, hogy nem akar többet színpadra állni. Nem tudom, meddig lesz még Solaris, de a terv az, hogy jövőre az 1990-es dupla lemezt mutatjuk be újra, amin a 2026 Los Angeles című szám is szerepel.
