Az állandó kiállítás többnyire a bronzkorral vagy a honfoglalással indul, és 1956-ban vagy a környékbeli mesterségek bemutatásával ér véget, bár néhány „úgy hagyott” kiállítótérben még most is a szocialista átalakulás helyi vonatkozásaival búcsúznak. De az időszakos kiállításokon sem gyakori a feltűnősködés. Általában a város neves szülöttje kap egy kistermet, ahol vagy a róla szóló, vagy a tőle származó műtárgyakat állítják ki, a látogatók száma pedig kizárólag megnyitó alkalmával mérhető.
Ehhez képest a szentesi Koszta József Múzeum kiállítása a megtestesült formabontás, hiszen majdnem ezer négyzetméteren emlékeznek meg az Omega együttesről. Méghozzá úgy, hogy a zenekarnak helyi kötődése nincs – ha csak az nem, hogy hosszú pályafutása során a zenekar néhány alkalommal Szentesen is fellépett –, viszont összefügg azzal, hogy tavaly új vezető került a múzeum élére.
Farkas László Róbert történész, kulturális menedzser egy vele készült interjúban nemcsak arról beszélt, hogy változtatni kíván az addigi „romantikus, múltba révedő hangvételen és koncepción”, de arról is, hogy a legfőbb feladatának azt tekinti, hogy „megértessük, emészthetővé tegyük üzeneteinket”. Nos, ennek az új koncepciónak lehet az első állomása a Gyöngyhajú lány, az igazgató szerint „egy olyan kultúrtörténeti kiállítás, ami az Omega együttesen keresztül próbálja hitelesen bemutatni a 20. század második felének társadalmi és politikai történéseit”; az elmondottak alapján pedig sokkal többről van szó, mint egy hagyományos, hangszereket, lemezeket, fellépőruhákat stb. felsorakoztató rocktörténeti bemutatóról.
| ||
A bevezetés szó szerint sokkoló. A fekete falú teremben, vörös fényben Kádár János és Aczél György nagy méretű fényképe néz velünk farkasszemet, alattuk fémből készült, jókora ötágú csillag. Az enteriőr olyan, mintha a Terror Háza vagy még inkább A tanú című filmből a „szocialista szellem vasútja” lett volna az ihletadó, a pártvezérektől jobbra, a táblán például ezt olvassuk: „A szocialista közművelődés asztala”.
És tényleg van itt egy asztal! Rajta írógép, kávéscsésze, csikkekkel teli hamutál és néhány könyv, az egyiknek még a címe is az, hogy Szocialista közművelődés. Van egy másik asztal is, az minden bizonnyal a „hétköznapok asztala” lehet: a horgolt terítőn SZTK-keretes szemüveg, csatos üveg és a Kincses Kalendárium, mellette pedig a régi Orion tévében Kovács András Extázis 7–10-ig című filmje megy.
Az egyik tablón a Táncdalfesztiválok hőseiről, Aradszky Lászlóról és Bakacsi Béláról emlékeznek meg, a másikon az Omega első lemezéről, de azt is megtudhatjuk, hogy „Aczél György dolgozta ki azt a művelődéspolitikai rendszert 1957-ben, amelyet három »T« elvének neveztek el.” A kétnyelvű (magyar és angol) tájékoztató így folytatódik: „Három kategória alapján osztályozták a rendszernek nem megfelelő, semleges és megfelelő műveket. Ezek voltak a Tiltott, Tűrt és Támogatott alkotások” – az eszmefuttatás végén pedig a kiállítás főszereplője is előkerül: „Kérdés, hogy az Omega együttes a Tűrt vagy a Támogatott kategóriát képviselte-e? Annyi bizonyos, hogy nem volt gátolt a zenekar fejlődése” – olvassuk, bár a sötét kulisszák láttán épp az ellenkezőjét gondolnánk.
| ||
A következő teremben már nincs vörös köd, csak lemezborítókkal, plakátokkal és fellépőruhákkal teli falak, a köztes tárlókban újságcikkek, koncertjegyek és egyéb relikviák. Az idősebbek felidézhetik, a fiatalabbak pedig hitetlenkedve bámulhatják meg, hogy az Omega miféle maskarákban lépett fel egy-egy új albumhoz igazodva, ráadásul úgy, hogy senki nem röhögte ki őket.
Az orosz nyakú selyemingtől, az ezüst, tűzálló kezeslábasig és narancssárga bukósisakig széles a paletta, de a látogatókra a legnagyobb hatással minden bizonnyal Kóbor János a termet szinte leuraló madárjelmeze lehet, amelynek mellrésze nem más, mint egy hatalmas vörös csillag. (Az ismert korabeli fotón – az 1977-es Időrabló című lemezhez mellékelt poszteren – ebből persze semmit nem látni, az énekes úgy tartja a kezét, hogy kitakarja a csillagot.) De itt szó sincs már politikai berendezkedésről, közművelődésről, Aczél elvtársról; hosszabban csak azt az epizódot tárgyalják, hogy a Boney M. együttes hogyan nyúlt le az Omegától ilyen-olyan orosz zenei motívumokat, amelyeket aztán a (nálunk betiltott) Rasputin című dalukban használtak fel.
De úgy tűnik, nem véletlenül került elő ez az anekdota, ezután érkezünk ugyanis a kiállítás leglátványosabb, teljesen öncélúnak tetsző részéhez. A hosszú folyosóra ropogó műhavat szórtak, a falra fenyőerdő fényképét kasírozták, és kiállítottak egy századfordulós szánt. Aki kicsit is ismeri az Omegát, annak egyből beugrik erre, hogy 1978-ban Kóbor azt énekelte: „Az volt a tél. Szörnyű tél. Dimitrij legendát mesél”, de ahogy a tájékoztatóból kiderül, az installációt nem a Léna című dal üzenete miatt építették. Hanem azért, mert a számnak eredetileg Orosz tél volt a címe, csakhogy ezt a lemezgyári atyaúristen, Erdős Péter nem engedélyezte.
| ||
_625.jpg "Kóbor János, az Omega frontembere 2014-ben")
És mivel a kiállítás (no meg a saját emlékeink) alapján is úgy tűnik, hogy minden bizonnyal ez lehetett a legnagyobb kicseszés, amit az Omegának el kellett szenvednie a Kádár–Aczél-korszakban, érthető a megkülönböztetett figyelem. Az viszont kevésbé érthető, hogy ha az kiállítási koncepció volt, hogy egy zenekaron keresztül próbálják meg „hitelesen bemutatni a 20. század második felének társadalmi és politikai történéseit”, miért nem találtak olyan együttest, amelyiknél nem az a kérdés, hogy „a Tűrt vagy a Támogatott kategóriát képviselte-e”. Ami pedig Lénát (vagy az Orosz telet) illeti, ha az idézett sztori mellett a dalszöveget is közlik, odaírhatták volna azt is, ami rég nem titok: hogy ezt valójában nem Várszegi Gábor írta, hanem Bródy János.
Koszta József Múzeum, Szentes, megtekinthető: május 30-ig
