„Bernachinak nagy a hangterjedelme, hangja bársonyos és tiszta, ám nem annyira édes, mint Senesinóé, de a modora jobb; az alkata nem túl előnyös, mert olyan nagy termetű, akár egy spanyol szerzetes. Fabri tenorja édes, tiszta és szilárd, de kétlem, hogy elég erőteljes lenne a színpadhoz; úriember módjára énekel, nem vág grimaszokat, és a modora különösen kellemes; ő a zene legnagyobb mestere, aki valaha színpadon énekelt. La Strada a prima donna: hangja mindig szép, előadásmódja tökéletes, de a megjelenése rendkívül rossz, és rémisztően mozgatja a száját. Rangban alatta következik Merighi; a hangja nem kiemelkedően jó vagy rossz, ő maga pedig magas és igen kecses, tűrhető arccal; negyvenes nőnek látszik, könnyedén és kellemesen énekel. Az utolsó Bertoli, neki sem a hangja, sem a hallása, sem a modora nem szól a javára; ellenben tökéletes szépség, amolyan Kleopátra, az a fajta arcszín szabályos vonásokkal, szép fogakkal, és amikor énekel, rettentően csinos mosoly jelenik meg a szája körül; azt hiszem, tükör előtt gyakorolhatta az éneklést, mivel az arca sohasem torzul el.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
