„Valamiféle hazaérkezés”

Első szólólemeze jelent meg az idén, de már javában dolgozik a következőn. Egy Békés megyei kistelepülésen nőtt fel, a zenélés mellett pedig néhány évig egy budapesti általános iskolában tanított. Kérésére Kőbánya felső vasútállomás restijében találkoztunk.

Magyar Narancs: Miért kérted, hogy itt beszélgessünk?

Hegedűs Józsi: Az albérletem miatt kedves nekem ez a hely, két perc sétára lakom innen. Amikor el kellett költöznöm az előző lakásból, sehol nem kaptam új albérletet. Már beállítottam a legszebb profilképemet a Facebookon és a legszebb ruhámat vettem fel, ha elmentem megnézni egy kiadó lakást, de a VIII. kerület közepén sem akartak kiadni nekem semmit. Aztán eljöttem Kőbányára megnézni egy helyet, ahol azt mondta a tulaj, hogy bár nagyon sok az érdeklődő, nekem adná a lakást. Ez nagyon jól­esett, miután húsz albérletet megnéztem. Így lettem kőbányai. Talán nem a legszebb és legbékésebb kerület, de szerettem volna megszeretni, ez a resti pedig számomra szimbóluma a kőbányai létnek.

MN: Ha már szimbólumok, több szempontból is két világ között vagyunk itt. A Békés megyei Szabadkígyóson nőttél fel. Még mindig két világ között ingázol?

HJ: Gyakran megkérdezik tőlem, hogy vissza fogok-e menni valaha Békés megyébe, és kicsit szomorú vagyok miatta, de nem. Sokkal többféle ember van Budapesten, ezért sokkal kevésbé vagyok itt magányos. Vidéken nem tapasztalhattam meg azt, hogy a hozzám hasonló fiatalok mennyire sokan vannak. Az például, hogy bekerültem abba a még mindig nagyon kevés emberből álló, de létező roma értelmiségi vagy roma művész közegbe, ahol mindenki ugyanazt élte meg, mint én, az már valamiféle hazaérkezés. Egész gyerekkoromban nem találkoztam olyan romával, aki Nirvanát hallgat, most vannak ilyen barátaim. Ők mind olyan emberek, akik hozzám hasonlóan nem találták a helyüket a saját közösségükben.

MN: Te mikor érezted először, hogy nem találod a helyedet?

HJ: Arra emlékszem, hogy nem igazán tudtam beszélgetni a körülöttem élő emberekkel. Visszagondolva érdekes, hogy az első zenekaromnak is volt olyan tagja, aki megmondta, hogy utálja a cigányokat. Akkoriban annyira nem láttam más mintákat, annyira ingerszegény volt a környezet, hogy még ez is belefért, csak mert örültem, hogy egyáltalán egy közösség tagja lehetek. Felnőttként már látom, hogy teljesen logikus döntés, ha az ember Pestre költözik, akkoriban viszont csak egy ürességélményem volt.