Hegedűs Józsi énekes-gitáros-dalszerző

„Valamiféle hazaérkezés”

Zene

Első szólólemeze jelent meg az idén, de már javában dolgozik a következőn. Egy Békés megyei kistelepülésen nőtt fel, a zenélés mellett pedig néhány évig egy budapesti általános iskolában tanított. Kérésére Kőbánya felső vasútállomás restijében találkoztunk.

Magyar Narancs: Miért kérted, hogy itt beszélgessünk?

Hegedűs Józsi: Az albérletem miatt kedves nekem ez a hely, két perc sétára lakom innen. Amikor el kellett költöznöm az előző lakásból, sehol nem kaptam új albérletet. Már beállítottam a legszebb profilképemet a Facebookon és a legszebb ruhámat vettem fel, ha elmentem megnézni egy kiadó lakást, de a VIII. kerület közepén sem akartak kiadni nekem semmit. Aztán eljöttem Kőbányára megnézni egy helyet, ahol azt mondta a tulaj, hogy bár nagyon sok az érdeklődő, nekem adná a lakást. Ez nagyon jól­esett, miután húsz albérletet megnéztem. Így lettem kőbányai. Talán nem a legszebb és legbékésebb kerület, de szerettem volna megszeretni, ez a resti pedig számomra szimbóluma a kőbányai létnek.

MN: Ha már szimbólumok, több szempontból is két világ között vagyunk itt. A Békés megyei Szabadkígyóson nőttél fel. Még mindig két világ között ingázol?

HJ: Gyakran megkérdezik tőlem, hogy vissza fogok-e menni valaha Békés megyébe, és kicsit szomorú vagyok miatta, de nem. Sokkal többféle ember van Budapesten, ezért sokkal kevésbé vagyok itt magányos. Vidéken nem tapasztalhattam meg azt, hogy a hozzám hasonló fiatalok mennyire sokan vannak. Az például, hogy bekerültem abba a még mindig nagyon kevés emberből álló, de létező roma értelmiségi vagy roma művész közegbe, ahol mindenki ugyanazt élte meg, mint én, az már valamiféle hazaérkezés. Egész gyerekkoromban nem találkoztam olyan romával, aki Nirvanát hallgat, most vannak ilyen barátaim. Ők mind olyan emberek, akik hozzám hasonlóan nem találták a helyüket a saját közösségükben.

MN: Te mikor érezted először, hogy nem találod a helyedet?

HJ: Arra emlékszem, hogy nem igazán tudtam beszélgetni a körülöttem élő emberekkel. Visszagondolva érdekes, hogy az első zenekaromnak is volt olyan tagja, aki megmondta, hogy utálja a cigányokat. Akkoriban annyira nem láttam más mintákat, annyira ingerszegény volt a környezet, hogy még ez is belefért, csak mert örültem, hogy egyáltalán egy közösség tagja lehetek. Felnőttként már látom, hogy teljesen logikus döntés, ha az ember Pestre költözik, akkoriban viszont csak egy ürességélményem volt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.