A modern zenetudományban uralkodó nézet, hogy egy művet, ha több szerzői változata született, abban a verzióban helyes megszólaltatni, amelyik időrendben az utolsó. Ezt hívják Fassung letzter Handnak, vagyis az utolsó szerzői kézjegy által szentesített változatnak. Ez a gondolkodásmód azon az elven alapul, hogy a szerző a végső műalakkal mondta ki az utolsó szót, amellyel a korábbi változatokat érvényteleníti, és szándékát kötelező tiszteletben tartani. Lehet az alternatív verziókat is játszani, kottában kiadni, lemezre rögzíteni, de illik jelezni, hogy ezek nem azonosak a végső szerzői szándékot tükröző változattal – és persze jó, ha ez utóbbi kapja a legtöbb teret, a legnagyobb figyelmet.
Aki azonban hallott már a zenés színházi nagyüzem világáról, tudja, hogy ott ezek a purista filológiai szempontok nem mindig érvényesíthetők, sőt, azt sem lehet mindig megállapítani, melyik változat az „igazi” – mert adott esetben egyszerűen nem létezik ilyen. Attól ugyanis, hogy születik egy későbbi műalak, a korábbiak nem mindig válnak érvénytelenné (van, amikor igen). Mert a zenés színházban a körülmények uralkodnak. Ahány ország, ahány nagyváros és operaház, annyiféle szokás; ahány új betanulás, annyiféle szempont és adottság. Jön egy új énekes sztár, miatta „át kell szabni” a darabot. Verdi a Schiller drámáján alapuló Don Carlost (1867) Párizs számára írta, ott pedig hagyománya volt az ötfelvonásos operáknak – a műnek tehát ötfelvonásosnak kellett lennie (annak ellenére, hogy ilyet Verdi korábban csak egyszer írt, A szicíliai vecsernye esetében – nem véletlenül akkor is Párizs számára). A franciák ragaszkodtak a balettbetéthez – a Don Carlosban tehát annak is lennie kellett, különben megbukik a darab (természetesen A szicíliai vecsernyében is van balett). Továbbá még az is szempont volt, mikor indultak a Párizs elővárosaiba tartó utolsó vonatok, mert ezeket nem késhette le a közönség – emiatt Verdinek sokat kellett húznia a hosszúra nyúlt operából. Később azonban a Don Carlosnak lett bolognai, nápolyi, milánói, sőt modenai változata is – mind Verdi életében, a szerző munkája nyomán, immár nem francia, hanem olasz nyelven, hol négy, hol öt felvonásban, különböző változtatásokkal. Melyik az „eredeti”? Az utolsó? Az első? Mindegyik?
Az angol-olasz karmester, Antonio Pappano kitűnő felvétele, amelyet most az Erato The Home of Opera sorozata jelentetett meg újból, az első, párizsi változatot rögzíti – nem véletlenül, hiszen francia előadás: a párizsi Théâtre de Châtelet hozta létre, 1996-ban. Nagy erénye az élő színpadi produkciók természetessége, spontaneitása és hőfoka, Pappano vezénylésének szenvedélye és sodra – és a fényűzően kiválasztott szereplőgárda. José van Dam Fülöpként kellően súlyos egyéniség, az olasz neve ellenére francia anyanyelvű Roberto Alagna a vívódó idealizmust képviseli Carlos szerepében (sajátos módon a szólam karakterizálása és az intonáció szempontjából éppen ő, a címszereplő a casting leggyengébb láncszeme). Thomas Hampson nemes tartású Rodrigo, Waltraud Meier szenvedélyes Eboli, Karita Mattila tisztaságot sugárzó Erzsébet, Eric Halfvarson dermesztő Inkvizítor.
Erato, 2018
