DVD

Monteverdi: Odüsszeusz hazatérése

Zene

Az emberi törékenység, vagyis romlandó-halandó létünk allegorikus alakja indítja a prológusban Monteverdi operáját, és erről a kiszolgáltatott létállapotról mi is sokat tudnánk mesélni. Persze sokkal jobban járunk azzal, hogy mégis inkább Monteverdi mesél nekünk: most éppen egy nagyralátó és roppant meggyőző párizsi előadás 2017-es felvételén. Két francia művésznő, a vezénylő Emmanuelle Haïm és Mariame Clément rendező közös remeke ez a sodró lendületű, fanyarul szellemes és megindító produkció, amely mindvégig a jó ízlés vajmi ritka tüneményét bámultatja. Pedig a barokk színház szcenikai megoldásaival is kacérkodó színpadon akad frappírozó ötlet bőséggel: az Idő például lesántult, mankós motorversenyző képében jelenik meg a prológban, majd aztán Jupiter és Neptunusz – mint két bőbeszédű nyugdíjas – egy matrózbárban untatja egymást és a vendéglátóipari egység teljes személyzetét, valamint törzsvendégeit a lapos életbölcsességek kifogyhatatlan sorával. Mindehhez a Le Concert d’Astrée szolgáltatja a zenét, s Haïm historikus együttesét igazán nehéz lenne nem szeretni, játékuk ugyanis szinte fizikai gyönyörűséget szerez a hallgatónak. A Monteverdi-operák minőségi vagy épp revelatív előadásához nem feltétlenül kellenek sztárénekesek, de itt még ilyenből is jut kettő a fiatal tehetségek mellé: Magdalena Kožená Pénelopé és Rolando Villazón Odüsszeusz szerepében. Kožená a legmeggyőzőbb formáját hozza, hangja, énekkultúrája és pódiumszemélyisége ebben a stílusban végre se soknak, se kevésnek nem tűnik. A múlt héten a Titus kegyelme címszerepéért e rovatban leszidott Villazón pedig maga a „sokfele bolygott” Odüsszeusz: az élő előadás légkörében a személyiség (s nem mellesleg a hang) tört fényű bája újra meg újra felragyog, a lehető legszemélyesebb történetté avatva a győzelmét még sérülékenységének tudatában is kiküzdő, leleményes férfiú mítoszát.

Erato (2 DVD), 2017

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)