Egy ennyire elementáris hatású darab után valósággal kiszakad az emberből a teljesíthetetlen óhaj: bárcsak mindennapi kenyerünkké válhatna! A kívánság valóban teljesíthetetlennek tűnik, hiszen a darab megszólaltatásához hat zongorára (egy hagyományosra és öt digitálisra) van szükség, értelemszerűen hat előadóra, akik nemcsak a saját szólam nehézségeivel és terjedelmével küzdenek derekasan, hanem a többiekkel való koordináció kihívásaival is. És mindezeken felül az összhangzás szokatlanságával, mivel a digitális zongorák hangjainak tizenketted hangközökkel való eltolásával azok magasabban, illetve mélyebben szólnak. Ha minden előadó ugyanazt a billentyűt üti meg egyszerre, akkor egy időben hat különböző hangmagasság szólal meg – az akusztikus hangszerhez képest öt „hamis” lesz, persze mindegyik más-más mértékben. A páratlan és izgalmas hangkép valósággal megbabonázza a hallgatót, és talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy viszonylag rövid akklimatizálódás után mindenkiben valamiféle otthonosságérzés kezd kialakulni. Ha a nagy művekkel való első találkozás dinamikájában a profán vagy a szakrális mozzanatok jelenlétére szeretnénk felhívni a figyelmet, az első csóktól az égő csipkebokorig sok minden eszünkbe juthatna, bennem a Le piano & ses doubles két éve a kijózanító érzékiség kivételesen intenzív benyomását hozta létre. Na, ha valami, akkor ez nem mindennapi kenyér!
A 75 éves Vidovszky Lászlót köszöntő hangversenyen a hatzongorás darab immár harmadjára szólalt meg, egy kivételével ugyanazokkal az előadókkal. Ha zongorázni tudnám az egykori és a mostani élmény közötti különbséget, akkor a következő produkcióba akár be is ülhetnék. Persze a szubjektív élmény eltérései kevéssé érdekesek, a darab egészen egyszerűen máshogy szólt most, mint két éve. Ebben közrejátszik az előadók magabiztossága, az új helyszín, a hangszerek erősítése, s bizonyára a zeneszerzői és karmesteri (Rácz Zoltán) korrekciók is sok helyen alakították az előadást. S hogy mindez előállhasson, kellett, hogy a bemutató után senki sem dőlt hátra – hogy pipa! –, hanem keresték a mű számára az újabb és újabb lehetőséget. Ez példaértékű, kár, hogy a hazai kortárs zenei gyakorlatban kivételes. A mostani megszólaltatás új befogadói stratégiák egész sorát kínálta fel, a vibráló felületből kirajzolódó vonalak követésétől a kétrétegűvé redukálódott hangszövedék pásztázásáig. Bevallom, kifejezetten jólesett, hogy az első benyomás mámorát nem kellett szégyellni.
A koncert első felében egy-egy ensemble-, ill. zenekari kompozíció hangzott el, a Promenade és az Orkesztrion. A karmester, Keller András – nyilván szerzői hozzájárulással – figyelmen kívül hagyta a Promenade előadására vonatkozó színpadi (színházi) utasításokat, s hogy a hangzás tekintetében mindez nüansznyi vagy épp kardinális különbséget eredményezett-e, olyan tapasztalat, melyet majd a következő előadásban lehet érvényesíteni. Mindenesetre a kompozíció mahleri polifóniája ezúttal szokatlanul éles megvilágítást kapott, hab a születésnapi tortán, hogy aztán a szabad tételsorrendben játszható Orkesztrion utolsóként megszólaló Frottage fejezében éppen egy Mahler-idézet derítette fel a hallgatóságot.
Vidovszky László pályatársa, Jeney Zoltán a múlt évben volt 75 éves, az ő tiszteletére adott koncerten találkozhattunk John Cage három előadóra írt Three² című darabjával, s hogy most is éppen Cage és éppen ez a mű volt a „vendég”, az biztos nem a véletlen műve.
S bár a Three² szerzői instrukciói arra engednek következtetni, hogy magában az előadásban van némi tere a véletlennek, én tavaly is és most is (előadók: Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán) érzékelni véltem a darabot alapjában meghatározó állandó komponensek jelenlétét.
Budapest Music Center, február 28.
