Interjú + Kritika

Világrekord

The Sherlocks

Zene

Általában káoszba fulladnak azok a zenekari interjúk, amelyeken az összes zenekari tag részt vesz.

A hazánkba első ízben látogató The Sherlocks esetében ennek az ellenkezője zajlott le: a négytagú brit együttes már a koncert előtti napon megérkezett Magyarországra és elmerült a budapesti éjszakában, úgyhogy az interjú során már inkább fáradtak és másnaposak voltak. Többnyire Kiaran Crook vitte a szót, ahogy az egy frontemberhez illik, de nála láthatóan vidámabb hangulatban volt testvére, a dobokért felelős Brandon. Alex Procter gitáros kevesebbet beszélt, Trent Jackson basszusgitáros pedig meg sem szólalt.

„Megittunk pár italt, aztán kajáltunk valamit, aztán megint megittunk pár italt, és megismerkedtünk a helyi rollerhasználati lehetőségekkel”, vigyorog Brandon, amikor az előző estéről faggatom őket, és azt is hozzáteszi, hogy Budapest olcsó hely, mert Angliához képest minden olcsó. Amikor megemlítem nekik, hogy a dalaik, albumaik hallatán olyan zenekarnak tűnnek, amelynek tagjai igencsak járatosak a brit popzenei történelemben, Kiaran csak annyit mond: „merész állítás”. A többiek nevetnek, a frontember pedig hozzáteszi, hogy biztosan vannak náluk felkészültebbek is.

„A harmadik lemezünket a Covid alatt készítettük, és nagyon megtetszett az embereknek”, meséli Kiaran a Word I Understand című 2021-es albumról, hozzátéve, hogy annyira jó passzban voltak, hogy szinte egyből nekiálltak a következőnek. Az eredmény a People Like Me & You, amely idén augusztusban jelent meg. Arra a kérdésre, hogy szerintük ez lett-e a legjobb lemezük, mindannyian bólogatnak – persze a legtöbb együttes mindig az aktuális munkáját szokta a legjobbnak tartani. „Ha jók a dalok, akkor nagyjából nyert ügyed van”, teszi hozzá Brandon, amit újabb vigyorgás követ a többiek részéről. A srácok egyet­értenek, amikor megemlítem, hogy a Sirens című új daluk a Kasabianre hasonlít. Viszont a Don’t Let It Out szerintük nem olyan, mint a Stereophonics, az énekes szerint inkább a már megszűnt The Enemy nevű zenekar irányából jött az ihlet. A Louder Than Words című dalban elhangzó „she moves in mysterious ways” sorra azt mondja Kiaran, hogy csak improvizálta a stúdióban, nem akart szándékosan fejet hajtani a U2 előtt, a Watson című számban dumáló, valóban Watson nevű emberről pedig azt mondják, hogy személyes ismerősük, majd nevetve hozzáteszik, hogy már 106 éves (valójában 70), de úgy bulizik, mint egy állat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.