Interjú + Kritika

Világrekord

The Sherlocks

Zene

Általában káoszba fulladnak azok a zenekari interjúk, amelyeken az összes zenekari tag részt vesz.

A hazánkba első ízben látogató The Sherlocks esetében ennek az ellenkezője zajlott le: a négytagú brit együttes már a koncert előtti napon megérkezett Magyarországra és elmerült a budapesti éjszakában, úgyhogy az interjú során már inkább fáradtak és másnaposak voltak. Többnyire Kiaran Crook vitte a szót, ahogy az egy frontemberhez illik, de nála láthatóan vidámabb hangulatban volt testvére, a dobokért felelős Brandon. Alex Procter gitáros kevesebbet beszélt, Trent Jackson basszusgitáros pedig meg sem szólalt.

„Megittunk pár italt, aztán kajáltunk valamit, aztán megint megittunk pár italt, és megismerkedtünk a helyi rollerhasználati lehetőségekkel”, vigyorog Brandon, amikor az előző estéről faggatom őket, és azt is hozzáteszi, hogy Budapest olcsó hely, mert Angliához képest minden olcsó. Amikor megemlítem nekik, hogy a dalaik, albumaik hallatán olyan zenekarnak tűnnek, amelynek tagjai igencsak járatosak a brit popzenei történelemben, Kiaran csak annyit mond: „merész állítás”. A többiek nevetnek, a frontember pedig hozzáteszi, hogy biztosan vannak náluk felkészültebbek is.

„A harmadik lemezünket a Covid alatt készítettük, és nagyon megtetszett az embereknek”, meséli Kiaran a Word I Understand című 2021-es albumról, hozzátéve, hogy annyira jó passzban voltak, hogy szinte egyből nekiálltak a következőnek. Az eredmény a People Like Me & You, amely idén augusztusban jelent meg. Arra a kérdésre, hogy szerintük ez lett-e a legjobb lemezük, mindannyian bólogatnak – persze a legtöbb együttes mindig az aktuális munkáját szokta a legjobbnak tartani. „Ha jók a dalok, akkor nagyjából nyert ügyed van”, teszi hozzá Brandon, amit újabb vigyorgás követ a többiek részéről. A srácok egyet­értenek, amikor megemlítem, hogy a Sirens című új daluk a Kasabianre hasonlít. Viszont a Don’t Let It Out szerintük nem olyan, mint a Stereophonics, az énekes szerint inkább a már megszűnt The Enemy nevű zenekar irányából jött az ihlet. A Louder Than Words című dalban elhangzó „she moves in mysterious ways” sorra azt mondja Kiaran, hogy csak improvizálta a stúdióban, nem akart szándékosan fejet hajtani a U2 előtt, a Watson című számban dumáló, valóban Watson nevű emberről pedig azt mondják, hogy személyes ismerősük, majd nevetve hozzáteszik, hogy már 106 éves (valójában 70), de úgy bulizik, mint egy állat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.