Lemez

White Reaper: The World’s Best American Band

  • Lang Ádám
  • 2017. június 11.

Zene

Nagy ívű stadionrockos riffekkel és arénányi közönségmoraj közepette kezd bele a Kentucky állambeli White Reaper új lemeze nyitó- és egyben cím­adó dalába, noha a Facebookon annyi követőjük van, hogy egy sportcsarnokot talán, de egy stadiont biztosan nem töltenének meg. Hát akkor mi ez? Önbeteljesítő jóslat vagy valami ravaszabb dolog?

Közhely, hogy a rockzene az ezredfordulóra kifulladt, ám azóta reneszánszok érnek reneszánszokat, miközben ugyanis arról irkálnak a szakértők, hogy a műfaj meghalt, az internetnek köszönhetően egyszerre van jelen és divatban valahány korszaka, sőt bizonyos zenekarokban sűrűre szőtt pókhálóként érnek össze az addig egymástól idegennek tűnő irányzatok is.

A tragikus sorsú Exploding Hearts­tól kezdve a legutóbbi ilyen szenzációként beharangozott Sheer Magig egy csomóan megcsinálták már azt, amit most a White Reaper: a hatvanas évek garázsos attitűdjéből kiindulva magukba szívták a Cheap Trick glames power popját, a Ramones poppunkját, s közben a Thin Lizzy hard rockos riffjeitől sem ijedtek meg. A végeredmény olyan kortalan és időtlen popzene lett (nem rock!), ami sohasem tud akkorát durranni, mint az elődöké, újszerű se lesz, mégis valahogy megkerülhetetlenné válik egy időre, és az se utolsó dolog, hogy fiatalon, kis klubokban lehet elcsípni a bandákat. A White Reaper tulajdonképpen azzal üt, hogy idén még senki sem csinált náluk jobban efféle rocktörténelmi mixet, ezért igaz is (meg nem is) a lemezcím. A World’s Best American Band mind a tíz száma elsőre magával ragadó, slágeres, bulizós gitárzene. Sokkal tisztább, dinamikusabb hangzással, mint az első lemezükön, jobb riffekkel, kicsit anakronisztikus, de jól elhelyezett szintikkel és akkora refrénekkel, hogy csak pislogni lehet mosolyogva. Annyira így van, hogy azt se kell leírni, hogy a 32 perc pont elég ebből.

Polyvinyl, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.