Nagy ívű stadionrockos riffekkel és arénányi közönségmoraj közepette kezd bele a Kentucky állambeli White Reaper új lemeze nyitó- és egyben címadó dalába, noha a Facebookon annyi követőjük van, hogy egy sportcsarnokot talán, de egy stadiont biztosan nem töltenének meg. Hát akkor mi ez? Önbeteljesítő jóslat vagy valami ravaszabb dolog?
Közhely, hogy a rockzene az ezredfordulóra kifulladt, ám azóta reneszánszok érnek reneszánszokat, miközben ugyanis arról irkálnak a szakértők, hogy a műfaj meghalt, az internetnek köszönhetően egyszerre van jelen és divatban valahány korszaka, sőt bizonyos zenekarokban sűrűre szőtt pókhálóként érnek össze az addig egymástól idegennek tűnő irányzatok is.
A tragikus sorsú Exploding Heartstól kezdve a legutóbbi ilyen szenzációként beharangozott Sheer Magig egy csomóan megcsinálták már azt, amit most a White Reaper: a hatvanas évek garázsos attitűdjéből kiindulva magukba szívták a Cheap Trick glames power popját, a Ramones poppunkját, s közben a Thin Lizzy hard rockos riffjeitől sem ijedtek meg. A végeredmény olyan kortalan és időtlen popzene lett (nem rock!), ami sohasem tud akkorát durranni, mint az elődöké, újszerű se lesz, mégis valahogy megkerülhetetlenné válik egy időre, és az se utolsó dolog, hogy fiatalon, kis klubokban lehet elcsípni a bandákat. A White Reaper tulajdonképpen azzal üt, hogy idén még senki sem csinált náluk jobban efféle rocktörténelmi mixet, ezért igaz is (meg nem is) a lemezcím. A World’s Best American Band mind a tíz száma elsőre magával ragadó, slágeres, bulizós gitárzene. Sokkal tisztább, dinamikusabb hangzással, mint az első lemezükön, jobb riffekkel, kicsit anakronisztikus, de jól elhelyezett szintikkel és akkora refrénekkel, hogy csak pislogni lehet mosolyogva. Annyira így van, hogy azt se kell leírni, hogy a 32 perc pont elég ebből.
Polyvinyl, 2017
