A legtöbben folkgitárosként ismerik, de játszik hardcore zenekarban, mára pedig elege lett az önsajnálatból is. A 39 éves sztárral budapesti koncertje előtt beszélgettünk.
A 64 éves olasz-amerikai joviális attitűdje könnyen feledteti, milyen keményen dolgozik, és hogy régóta állócsillag a tenorszaxofonosok embert próbáló versenyében. Felnéz a legendákra, de lassan már maga is az. Sokadik magyarországi fellépésének szünetében, a Budapest jazz clubban faggattuk.
Világjáró, keresett művész, aki szerint a világjárást nem akadályozni, hanem éppen elősegíteni kellene. Annak idején Maurice André emelte meg előtte a kalapját, ma pedig már műveket írnak neki.
Talán 1978-ban, a Slow Train Is Coming megjelenésekor történt utoljára, hogy másnap Bob Dylannel lett tele a világsajtó. Noha akkor a bulvárszenzációt Robert Allen Zimmerman keresztényi megtérése szolgáltatta, a hangsúly mégis a zenén volt; Dylan az épp akkor berobbanó Mark Knopflerrel állt össze, s készítette el a pár évvel később már klasszikusként emlegetett albumot.
A poptörténetnek vannak kimondottan balhés testvérpárosai, elég a Davies fivérekre (The Kinks) vagy Liam és Noel Gallagherre gondolni, de a The Jesus and Mary Chain vezérei, Jim és William Reid ott liheg a nyakukban.
Hogyan játsszunk operettet? Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy erre a kérdésre most számos olvasó mindössze egy kurta sehoggyal fog válaszolni, ám a többiek talán empatikusan átérzik e fölvetés jelentőségét, amely a kortárs színházcsinálás egyik legnehezebben megoldható feladatára terelheti figyelmünket.