World Music: mi újság?

Cesaria Evora: Cabo Verde.

A címadó sziget hatszáz kilométernyire esik Szenegáltól, kreolok lakják, a portugálok fedezték fel - majd népesítették be afrikai rabszolgákkal - ötszáz évvel ezelőtt. Amióta 1975-ben kivívta a függetlenségét, veszített kereskedelmi szerepéből, azóta nincsen munka, menekülni kell. Azt tartja az egyik mondás: Cabo Verdén nincs család, amelyik ne szakadt volna szét, míg egy másik mondás szerint e szomorúságra a morna az egyedüli gyógyír. A morna a Cabo Verde-i kikötők lokáljainak melankolikus, érzelemdús muzsikája; akusztikus gitár, hegedű, tangóharmonika, zongora, szaxofon - megindító, hangulatos dolog. Afféle, mint az argentin tangó vagy a portugál fado - tele tengerrel, elvágyódással és mámorral: igen-igen vonzó fájdalom. Ennek a mornának - mint ahogy másfél éve megírtuk már - Cesaria Evora a királynője, "öt darab percet kell ráfordítani, azalatt megnyílik, majd rákattan a szív. Ásó, kapa, nagyharang, ez egy ilyen hang, a morna pedig egy ilyen zene - ennyi az egész." Bessie Smithre, Billie Holidayre szokás még hivatkozni, és rendben is van ez így. Evora 95-ös albuma az év második legnépszerűbbikének bizonyult a világzenei összesítésen, tavaly azonban akut elvonási tünetek jelentkeztek, s ha most februárban nem jelent volna meg ez a Cabo Verde, megeshetne bármi is (a BMG bizonyára ebből a megfontolásból forgalmazta - első alkalommal - Magyarországon). Az ötvenöt éves Cesariától persze badarság volna meglepetéseket várni, maradt mezítlábas dívának, még ha mások kísérik is. Talán csak az tűnik ki: e bő órának nincs olyan perce, amit siettetni kéne, és ez olyan jó. Könnyebb lesz majd kihúzni a következőig. (Lusafrica/BMG, 1997)*

Road Of The Gypsies. Ez a százötven perces válogatás nyerte el idén a német zenekritikusok nagydíját. A német zenekritikusoknak jó ízlése van. A dupla CD-n (valójában egy könyv: jelentékeny tanulmány és képanyag) messze többről van szó a cigány népzenéből való válogatásnál: közben vándorolunk és letelepszünk, évszázadok otthontalanságából építkezhetünk. Az ilyen - vélhetően a legadekvátabb - gondolkodásmódra több kitűnő példa akadt a közelmúltban, Kusturica The Time of the Gypsies vagy Tony Gatliff Latcho Drom című filmjeire gondolok; az előadók némelyike - azért ez jó érzés! - most már visszaköszön. Ezen az úton hazaiakkal is (Ando Drom, Kalyi Jag), igazi világsztárokkal is (Taraf De Haïdouks, Musicians Of The Nile, Goran Bregovic) találkozhatunk, de még kalapot sem emeltünk, már muszáj húzni tovább - hogyan is lehetne ellenállni egy kobratáncos albán lány (Suva Devi), a török háremek fátylait fellebbentő Istanbul Oriental Ensemble vagy a legrezesebb macedón Kocani Orkestar hívásának. (Network, 1996)

*

Mari Boine: Eallin. Mari Boine egy aprócska falu megszállott zsoltár-énekesei között cseperedett fel a norvégiai Lappföldön. Azon számi közösségek egyikében, amelyek gyökereiket mélyre temetve, lapp identitásuk kulturális és vallási ágaitól elszakadva igyekeztek beolvadni a norvég társadalomba. Mari Boine, bár a sámándobokat kompromisszumkészen afrikai dobokra cserélte, évszázadok emlékeit ásta ki, szembeszegülve azzal a masszív közhiedelemmel, miszerint az ördög szállása volna a számi zene. S jóllehet Boine éneke is a tradicionális lapp énekmódra, a (természet hangjával azonosuló, improvizatív) joikra épül, zenéjének még sincs múzeumi jellege: a rockzenének, dzsessznek és elektronikának mindenféle eleme fellelhető benne. Az Eallin koncertfelvételekből áll össze, ez Boine ötödik albuma. Amire a zenekara képes, az egyfelől lenyűgöző (na jó, még szerencsésebb lett volna, ha a gitáros Roger Ludvigsen és a hegedűs Hege Rimestad kevesebb szólóra vetemül, de a perui furulyás, Carlos Z. Quispe és a Gjermund Silset, Hege Norbakken alkotta ritmusszekció tényleg nem hibáz), másfelől úgyis mindegy: abban a transzban, ahová Boine átszellemült hangja juttat, az efféle részletekbe beleveszni nem marad hely. (Antilles, 1996)

m. l. t.