Múlt héten még Jamie Stewart olaszokkal közös budapesti koncertjét méltattuk, most pedig itt az idő, hogy megemlékezzünk a friss Xiu Xiu-albumról is, mely - többek között - folytat és kiteljesít korábbi témákat. Mindenekelőtt le kell szögeznünk: az Always igazi kollektív munka gyümölcse - sokan, közöttük reaktivált régi alkotótársak is hozzátették a magukét. Első hallásra úgy tűnhet, hogy innen hiányoznak a tavalyelőtti Dear God, I Hate Myselfen szereplő Chocolate Makes Me Happyhez vagy a This Too Shall Pass Awayhez hasonló, kiforgatott szintipopslágerek, de például az albumot nyitó Hi című (a nyugalom megzavarására alkalmas klippel is megtámogatott) műremekkel szépen meg lehet táncoltatni egy sötét diszkóra kiéhezett termet.
Az első négy, szinte már megszokottan szubverzív popszám nagy ravaszul becsalja a gyanútlan befogadót Stewart saját komfortzónájába. A szerzőtárs Angela Seóval duettben előadott Honey-Suckle után szinte már hátra is dőlnénk, ám ekkor jól fejbe som a punkos-indusztriálos durvaságú I Love Abortion: itt teljes összhangba kerül a brutális mondanivaló és a nyers kifejezési forma. Zavarba ejtő zongorás ballada, minimálpop döngölés és további szintipop/diszkó parafrázisok szegélyezik utunkat a finálé felé, s közben eltűnődhetünk, miként lehet Born To Suffer egy (csak látszólag!) kedves poszt new wave szöszszenet címe. Ritkán tapasztalható energia munkál valamennyi új Xiu Xiu-dalban: a felkavaró tartalom és a kontrasztként adagolt elidegenítő zajokon is áthatoló, meglepően friss harmóniák izgalmas elegyet kínálnak - a spontán csomók bogozgatása pedig játékként is élvezetes.
Bella Union/Neon Music, 2012
