Ágytól, asztaltól – 47. Dalok a szakításról

  • Szőnyei Tamás
  • 2016. február 18.

A nagy számok örvénye

Nincs tovább, kihűlt, elmúlt. Búcsú a boldog vagy gyötrelmes viszonytól az Abba, Björk, Black, Amy Winehouse, Paul McCartney, Elvis Costello, Paul Simon, a Lush, a Sundays, a Mazzy Star, a Communards, a Human League, Nancy Sinatra, a Fleetwood Mac, az Eagles és John Lee Hooker hangján.

Abba: Knowing Me Knowing You

Érzelmek és értelem egyensúlya, önismeret, fegyelem, kompromisszumkészség – mindez nagyjából elengedhetetlen a civilizált bontóperhez, a válással járó feszültség elviseléséhez, az indulatok kordában tartásához, főleg, ha gyerekek is vannak. Az Abba slágere a családi trauma racionális kezelésére oktat. Az északi minta. Józanul szembenéznek a problémával, s egyetértően kimondják: önmagukat ismerve a legjobb, amit tehetnek, hogy szakítanak. Ez sosem könnyű, de ahhoz a ponthoz értek, ahonnan már nem lehetséges közös folytatás. Az üres gyerekszoba látványa megríkat, még sincs mit tenni, vége.

A szakítás – miként a szerelem, a féltékenység vagy a magány – örök, épp ezért közhely- és giccsveszélyes daltéma, de az Abbának sikerült egyedit alkotnia, amihez a zene szokott színvonalán túl a klip szembenézős, oldalra fordulós, hátraarcos koreográfiája is hozzájárult. A Knowing Me Knowing You 1977-ben jelent meg kislemezen és albumon (Arrival), mindenfelé vezette a slágerlistát, s megnyitotta a valóságban is szétmenő két házaspár, Agnetha és Björn, illetve Anni-Frid és Benny válásdalainak sorát, mint például a The Winner Takes It All. (Mellesleg pedig most ezzel térnek vissza ide, e blog legelső bejegyzése után.)

Fleetwood Mac: Never Going Back Again

Ugyanaz az év, hasonló szituáció: párkapcsolati problémák ihlette klasszis teljesítmény. Az Abba klipjének hófödte svéd tájain, illetve a kaliforniai napfényben az AOR (a felnőttorientált rock) mesterművei születtek meg 1977-ben. A Fleetwood Mac – s benne Mick és Christine McVie, illetve Lindsey Buckingham és Stephanie (Stevie) Nick párosa – privát ügyeket placcra téve tarolt a Rumours albummal és az ezt beharangozó kislemezzel: a Go Your Own Way az elválás elkerülhetetlensége, illetve a folyamat visszafordításának reménye körüli kétségeket zenésítette meg. Én mégis a slágernek kevésbé nevezhető Never Going Back Againt választottam: nem azért, mert ebben egyértelműen kimondatik, hogy vége, nincs visszaút, hanem Lindsey Buckingham gitárjátéka miatt. Fent az eredeti, 1977-es stúdióverzió, itt pedig egy viszonylag friss, azt hiszem, 2003-as koncertfelvétel, már túl mindenen: összeveszésen, haragon, szétesésen, kibékülésen, egymásra találáson – legalábbis, ami a zenekar sorsát illeti (magánéletük fejleményeinek járjon utána, akit érdekel).

The Eagles: Wasted Time

1977-nél és Kaliforniánál maradva megkerülhetetlen az Eagles és a Hotel California. De ide nem ez illik, hanem a Wasted Time, a szakítás utáni kétségbeesésről, a nyomorult érzésről, hogy mennyi szeretetet pazaroltál a másikra, fölöslegesen. Don Henley, a zenekar dobosa eleinte mintha csak megértő barátként beszélne, majd fordít a perspektíván, és önmagát is belehelyezi a képbe: ő volt az, akit otthagytak, ő is rágja magát a múlt miatt, de aztán belenyugszik a megváltoztathatatlanba, s arra gondol: egyszer tán mindketten úgy találják, hogy mégsem volt az elpocsékolt idő.

Az 1976-os houstoni koncertfelvétel még a Hotel California megjelenése előtt készült. Az album A oldalát zárta és B oldalát nyitotta két verzióban a Wasted Time. A képeken alig látszik más, mint Henley, így ez nem igazán alkalmas arra, hogy a zenekar nemrég elhunyt másik alapítójára, Glenn Freyre emlékezzünk. Erre szolgál egy 1974-es kaliforniai fesztiválról az Already Gone: az Eagles harmadik albumát nyitó számban Glenn Frey kemény fickót alakít (te akartál kirúgni, de figyelj, ezzel elkéstél, én már leléptem): szimpla country-boogie, laza háromszólamú vokállal a napsütésben. Ilyenek voltak.

Paul Simon: 50 Ways To Leave Your Lover

Röviddel az Abba, a Fleetwood Mac és az Eagles ideágyazott dalai előtt Paul Simon mutatott példát, miként lehet sikerdalt írni a válásról, ha már megtörtént: a 50 Ways To Leave Your Lover a negyedik szólóalbumán (Still Crazy After All These Years, 1975) és kislemezen jelent meg, s épp 40 éve, 1976 februárjában ért az amerikai lista tetejére. A címbéli 50 persze bőséges ráhagyással értendő, a refrén mindössze öt módszert javasol a szeretőnk otthagyására. Surranj ki a hátsó ajtón. Készíts új tervet. Ne légy nyuszi. Pattanj fel a buszra, nincs mit megbeszélni. Dobd el a kulcsot, szabadítsd meg magad.

Nincs ez egyáltalán komolyra véve – a csavar ott van a dologban, hogy mindezt nem Paul Simon tanácsolja: ő csak továbbadja azt, ahogyan – kínlódását látva, együtt érzően, felvidítási szándékkal – a párja próbál segíteni neki kilépni a kapcsolatukból, új lapot nyitni, új erőre kapni. S az utolsó versszak szerint valóban használ a terápia: „Azt mondta, aludjunk rá egyet / Reggel biztos új fényben látsz majd mindent / Aztán megpuszilt, s én rájöttem, igaza lehet / Legalább ötvenféleképp hagyhatja ott az ember a szeretőjét…”

A 70-es évek válásdalaitól kétfelé indulhatunk: előre, a 80-as évekbe vagy vissza, a 60-as évekbe – kezdjük ezzel.

John Lee Hooker: When My First Wife Left Me

Paul Simon első házasságának felbomlása után írta a 50 Wayst, s ugyanerre az élethelyzetre utal John Lee Hooker számának a címe is. Szabályos blues, bánat ül a szívén, nyomorultul érzi magát – de nem áll meg itt: magába néz, önkritikát gyakorol: „Az én hibám, csak magamat okolhatom, még most is otthon volna, ha nem csalom meg fűvel-fával.” Sőt, levonja a tanulságot is: nem éri meg alkalmi nőcskékkel hetyegni, rosszul bánni egy jóra való asszonnyal, aki nem ezt érdemli, mert előbb-utóbb megunja, és faképnél hagy.

A fenti felvétel 1961-ben készült, de Hooker kedvenc számainak egyike lehetett ez, mert folyamatosan műsoron tartotta, s a 60-as, 70-es, 80-as évek során több élő albumán is szerepeltette. Egyébként négyszer nősült és vált el, tudta, miről beszél.

Beatles: Yesterday

A férfibánat hasonló, de a körülmények mások – meg persze zene is. John Lee Hooker azt a szituációt írta meg, amikor a férfi tökéletesen tisztában van azzal, hogy ő a hibás, Paul McCartney pedig az ember önbizalmát aláásó tanácstalanságot, amikor egyik pillanatról a másikra összeomlik körülöttünk a világ, amit rendben lévőnek véltünk, és nem értjük az okát: „Miért kellett elmennie, nem tudom, nem mondta…” – énekli talajvesztetten, még mindig a gondtalan „tegnapba” kapaszkodva.

A Yesterday az 1965-ös Help albumon jelent meg, kislemezen csak az amerikai siker után hozták ki Angliában. Színtiszta McCartney, a többiek nem tettek hozzá semmit. Az eredeti lemezverzión vonósnégyes kíséri, George Martin hangszerelésében, a fenti, 1965-ös koncertfelvételen pedig német lányok sikítása.

Nancy Sinatra: These Boots Are Made For Walking

A férfiúi önsajnálat után jöjjön a női öntudat, a lelkiállapot, amikor a nőnek már mindenből elege, de még csak fenyegetőzik, hogy lelép. Nancy Sinatra a saját csizmájáról énekel, az csak egy pár, de a klipben már seregnyien vannak, egész tánckar: a csábos combok látványa oldja ugyan a hadüzenet komolyságát, de a dalszöveg mégiscsak ultimátum: annyit hazudtál, hűtlenkedtél és színészkedtél, hogy most már jól vigyázz: egyszer kihúzod a gyufát.

Lee Hazlewood szerzeményét 1966-ban vitte sikerre Nancy Sinatra és a jellegzetesen lépegető basszus. Azóta számos feldolgozást megért a These Boots Are Made For Walking – az egyik legharciasabbat Anita Lane készítette Barry Adamsonnal, 1991-ben, a Delusion című filmhez. Anita Lane – akinek Lost In Music című dalával indult el két éve A nagy számok örvénye – 2001-ben azzal fenyegette partnerét, hogy lefekszik az első férfival, akit meglát: The Next Man That I See.

Elvis Costello: Good Year For The Roses

„Alig tudom elviselni a rúzs látványát / a hamutartóban hagyott cigarettáidon” – ezzel a képpel indít Elvis Costello, komolyan számításba is jött legutóbb, a cigis dalok között, a következő sorok mégis egyértelműen itt, a szakítós szakaszban jelölték ki a helyét: „Kihűlve hevernek, ahogyan ott hagytad őket / de legalább az ajkaidhoz simultak / Miközben összepakoltál / S ott az ajkad nyoma is a félig telt kávécsészén / Amit kiöntöttél, és nem ittál meg / De legalább azt gondoltad, hogy szükséged van rá / Mindez sokkal több, mint amennyit én elmondhatok magamról. / Micsoda jó éve volt a rózsáknak / Megint füvet kéne nyírni / Fura, de engem már ez sem érdekel / Amint megfordulsz és elmész / S az ajtó becsukódik mögötted…” Ezután még valamicskét konkretizálódik a történet, de túlzottan nem hatol a részletekbe a szerző, marad inkább a rózsáknál – azoknak legalább jó évük volt.

A Good Year For The Roses Elvis Costello countrykorszakában, az 1981-es Almost Blue albumon jelent meg. Méltó párja a férj kimaradozása fölötti aggodalmat dalba foglaló Long Honeymoonnak (halld itt).

Human League: Don’t You Want Me

Elvis Costellónál háromévi házasság (+ baba) után lép le az asszony, a Human League dalának története öt évre nyúlik vissza, viszont nincs gyerek, és a nő sem házastársi köteléket tép le magáról. Costello csak a férfi szemszögéből ábrázol, a Human League mindkét oldalról. Az önérzetében sértett, hitetlenkedő és értetlenkedő férfi fenyegetőzve vágja a nő szemébe, hogy ő emelte föl a semmiből, ő csinált belőle valakit, vigyázzon hát, mert vissza is lökheti oda, ahol volt. Mire az öntudatosan elismeri, hogy valóban pincérként dolgozott egy bárban, amikor megismerkedtek, s hogy a közös öt év is nagyon jó volt, még mindig szereti a férfit, de akkor is: ideje saját lábára állni, egyszerűen ezt kell tennie, és kész.

A Don’t You Want Me 1981-ben jelent meg kislemezen és a Human League Dare című, slágerekkel teli albumán, a szintetizátoros pop egyik alapművén.

Communards: Don’t Leave Me This Way

A Human League krimis és a Communards titkos ügynökös klipje egyaránt nagggggyon 80-as évek, de hát ez van, az idő gyorsabban erodálja a mozgóképet, mint a hangot. A Don’t Leave Me This Way három audioverziója viszont ma is megállja a helyét. Az első kettő a 70-es évek diszkójába visz vissza – Harold Melvin & The Blue Notes felvétele Teddy Pendergrass énekével 1975-be, Thelma Houston 1977-be –, a Communards pedig 1986-ba.

A közben eltelt évtized érzékelhető különbségeket hozott. A Communards verziója dinamikusabb, a zongoraszóló kifejezetten meglepő ebben a zenei környezetben, ráadásul a hetero és a homo közönséget egyaránt megszólítják. Teddy Pendergrassnál és Thelma Houstonnál föl sem merül, hogy nem ellenkező nemű partnerét kérleli, ne hagyja el így, ne hagyja kialudni a lángot, elégítse ki, ha már felizgatta: „Come satisfy the need in me” – éneklik kissé szemérmesen. A Communards kétfelé játszik: Jimmy Somerville, aki már a Bronski Beatben is a meleg közösség hangját röpítette magasra (bővebben az LMBTQ-daloknál), itt is ezt folytatja, mellette pedig Sarah Jane Morris, ha kimondatlanul is, de a szám eredeti hetero kontextusát viszi tovább. Erőteljes, mély hangjával férfiasabb benyomást kelt Somerville falzettjénél, nemi vágyának pedig direktebben ad hangot, mint elődei: „Come satisfy me!” (amivel akár a szexdalokhoz is áttáncolhatunk).

Black: Sweetest Smile

Ahogy 1976-ban Paul Simon, tíz évvel később Colin Vearncombe, azaz Black is világslágerrel jött ki első házasságából: a válása után írott – s feldúlt lelkiállapotához képest édeni nyugalmat árasztó – Wonderful Life 1986-ban, független kiadásban alig hagyott nyomot a listán, 1987-ben azonban, az A&M Records gondozásában, a fekete-fehér klip álomszerű képeinek segítségével a fél világot meghódította.

E siker közvetlen előzménye a Sweetest Smile. Szintén feljutott a listára, ezt is a válás ihlette, hasonló a tempó, s itt is a boldogságra tekintünk vissza – miként Paul McCartney vágyott vissza a tegnapba – a szomorú jelenből. Látjuk a legédesebb mosolyt, mely a vajat is megolvasztja: „Azt hiszem, agyagból készülhetett a szívem / Mindenki azt mondta, egy nap összetörik / Hát most itt a sorsszerű nap / Ülök a földön, arcom tenyerembe temetve…” – énekli Black, s mi nem csupán együtt érzünk vele, hanem immár gyászoljuk is: januárban, autóbalesetben vesztette életét. 53 éves volt.

The Sundays: Here’s Where The Story Ends

„Here is where the story ends, this is goodbye” – hangzik az első versszak utolsó sora a Knowing Me Knowing Youban. Hogy a Sundays szándékosan idézte-e az Abba slágerét vagy véletlenül, nem tudom, de tény: ugyanazzal a szófordulattal jutottak el egy kapcsolat végének ábrázolásához, ha más dallammal is. És a szituáció is más. Az Abba tagjai belenyugszanak, hogy nincs jobb megoldás a szakításnál, míg Harriet Wheeler, a Sundays énekese legszívesebben visszaszívná, amit a benne megbúvó kisördög mondatott vele: „Soha nem lett volna szabad azt mondanom, hogy csak a könyvek miatt szerettelek, amiket olvastál.” Visszacsinálná a dolgot, de tisztában van vele, hogy „itt a történet vége”.

A Here’s Where The Story Ends 1990-ben jelent meg a zenekar második kislemezén és első albumán (Reading, Writing, Arithmetic), egy gyöngyszem a dream pop világából.

Mazzy Star: Halah

Ez meg a gyöngyszem párja, ugyanabból az esztendőből, 1990-ből, az óceán túloldaláról, ráadásul majdnem ugyanattól a független cégtől: a Sundayst a londoni Rough Trade adta ki, a Mazzy Start az amerikai Rough Trade.

A Mazzy Star debütáló albuma, a She Hangs Brightly nyitódala volt a Halah. Szövegében a cím nem fordul elő, de ha hinni lehet a Wikipédiának, ez egy arab (és héber) női név, a holdat övező fényt jelöli. A versszakok utolsó sorában a megszólaló szeretné, ha a másik meggondolná magát. Aki távozik, azt szeretné, ha maradásra bírnák. Aki marad, azt szeretné, hogy a távozni készülő visszaforduljon. Feloldás nincs, csak ez a bizonytalan, álomi lebegés Hope Sandoval hangján a között, ami volt és ami van és ahogyan lehetett volna…

Lush: Ciao!

Miki Berenyi és Jarvis Cocker egymásba mélyeszti fullánkos nyelvét, mintha abban versenyeznének, hogy melyikük tud mélyebb sebet ejteni a másikon, még egyszer, utoljára, a szakítás (mámorító? gyilkos?) pillanatában. „El se hiszem, hogy azt képzelhettem, hogy szerelmes vagyok beléd” – mondja a fiú, a pokolba küldve a lányt, aki miatt maga is a poklok poklát élte át. „El se hiszem, hogy egy ilyen lúzerbe zúgtam bele” – mondja a lány, nagy tévedésnek titulálván a fiút, aki csak visszahúzta őt. Mind a tíz ujjamra jobb csajok/pasik akadnak, a szakítás óta minden szuper, bizonygatják a másiknak – s alighanem önmaguknak is.

A Ciao! az 1996-os Lovelife albumon kapott helyett. Miki Berenyi, a Lush és Jarvis Cocker, a Pulp énekese a párkapcsolati dalok külön alcsoportjának nevezhető duett – s egyúttal a diadalmas britpop – egyik legszórakoztatóbb darabját hozta össze.

Amy Winehouse: Back To Black

Miki Berenyi és Jarvis Cocker szerepet alakít, már-már gyerekes civakodásukkal nem saját életüket teszik ki az ablakba. Mindez mit sem von le a Ciao! értékéből, de ha a Back To Black következik utána, akkor miheztartás végett érdemes ezt is megemlíteni. Mert Amy Winehouse pontosan ezt tette, a Back To Black az ő személyes gyötrelmeinek a lenyomata. „Csak szavakban búcsúztunk el egymástól / Én százszor belehaltam / Te visszamész hozzá / Én meg vissza a sötétségbe.” Háttérismeretek nélkül is erős dal, de különösen Asif Kapadia és James Gay-Rees Grammy-nyertes, Oscar-jelölt dokumentumfilmje, az Amy óta egyértelműen tudható is, mi zajlott le az énekesnő és a szerelme, férje között. Attól pedig végképp nehéz elvonatkoztatni, hogy a klipen gazdag, fiatal özvegyként látjuk Amy Winehouse-t a temetőben, miközben nem tudunk másra gondolni, mint hogy éppen ő az, akit tragikusan fiatalon sírba tettek. S az is hihetetlen, hogy a Back To Black már tíz éve, 2006-ban jelent meg. Mintha most lett volna.

Björk: History Of Touches

Tíz évvel később Björk is mindenét rátette: 2015-ös albumát, a Vulnicurát bevallottan a magánéleti válság szülte. Egy évtized után szakítottak élettársával, ő pedig érzéseit zenévé formálva kúrálta magát. A lemez címe is a sebek kezelésére utal. Mindez a szó legszorosabb értelmében megjelent az album digitális látványvilágában is, a Björk szíve tájékán tátongó hatalmas sebbel a Family klipjében, amelyet önmagának varr be. A Vulnicura vonósokra és elektronikára épülő dalai közül tulajdonképp bármelyik itt állhatna. A History of Touchest kimondottan azért választottam, mert nincs hozzá videó, közelebb engedhetjük a zenét, jobban figyelhetünk a szavakra az utolsó együttlétről, az utolsó érintésről, amelyben benne van minden korábbi érintés, sőt kimondja, „minden egyes baszás”, az utolsó pillanatról, amely az érintések történelmét és történetét őrzi. Az érzékek archívumáról, amely egy másodpercbe sűrítve tárolja mindazt, ami valaha közös volt két ember testében és lelkében.

Legutóbb: Nikotin, koffein – 46. Kávé és cigaretta

Legközelebb: Test és lélek

Neked ajánljuk