A békebarátságunknak ellentmondana, ha fegyvereket küldenénk, amelyekkel „orosz emberekre fognak lőni”, ahogy a kormányfő minapi Facebook-bejegyzésében fogalmazott. Azt pedig, hogy Magyarország (és Kárpátalja) is orosz célponttá válna, ha (magyar) fegyvereket szállító konvojok lépnék át a magyar–ukrán határt, a külügyminisztere magyarázta nagy vehemenciával pár nappal ezelőtt.
Nem tudhatjuk, hogy ez a szöveg, illetve a mögöttes, sugallt tartalmai mennyire alkalmasak arra, hogy választópolgárok széles rétegeiben elfeledtessék az Orbán-kormány elmúlt 12 évének Putyin-párti elköteleződéseit, és – fontosabban – meggyőzzék őket arról, hogy csakis ez a kormány és ez a magatartás mentheti meg Magyarországot a háborútól, és személy szerint az illető választópolgárt a közelebbről egyébként nem definiált háborús végítélettől. (Ha az első célra nem is, a másodikra alkalmasnak tűnnek.) Ha viszont a felhasználhatóságon túli, vagy inkább inneni szemszögből vizsgáljuk meg őket, nevezetesen tartalmi, politikai és morális szempontokból, úgy a kép talán kontúrosabb lesz.
Kezdjük az elején: az senkiben fel sem merült, hogy a NATO-tag Magyarország saját szakállára harcoló egységeket küldjön Ukrajnába. Ezt legfeljebb akkor tehetnénk meg (és akkor sem lenne kötelező), ha a NATO angazsálódna a konfliktusban – de a NATO-nak ezt esze ágában sincs megtenni, amint azt naponta többször is elmondja például a szervezet főtitkára, Jens Stoltenberg, a brit, az amerikai, a bármelyik tagállami kormány valamely magas tisztségviselője.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
