Nem?

Lehetséges, hogy a nagy terv, vagyis a trojka (vagyis a Bizottság, a Valutaalap és az Európai Központi Bank) terve, vagyis a német kormány, vagyis a német kancellár terve a következő lett volna.

A görög kormány először ígérjen meg dolgokat, amiből arra lehet következtetni, hogy ők is komolyan gondolják a görög gazdaság versenyképessé tételét, legalább egy kicsit. Miközben a trojka ezeket a terveket, fogadkozásokat hallgatja, adósságleírásról senki egy mukkot nem szól.

Aztán várjunk egy kicsit, hogy ezekből az ígéretekből mit valósít meg a görög kormány (legalább néhányat illene).

Miután elég ideig vártunk, el lehet kezdeni halkan, stikában adósságleírásról beszélni, vagy legalább arról, hogy a görög költségvetés elsődleges többletét ne kizárólag törlesztésre fordítsák. Átütemezésről, moratóriumról… Azért csak halkan, mert ha úgy néz ki, hogy biztosan lesz adósságleírás, akkor a görög kormány esetleg retirál, nem reformál. Vagy a nagy adósságot görgető országok választói is vérszemet kapnak, és ők is le akarnak írni. Vagy elszáll a német kormánytöbbség jobbszéle, és az egész konstrukció a dugába dől, és maga alá temet mindenkit.

Aztán ha ez így megy még egy kis ideig (pár hónapig?), tényleg le lehet írni egy kis adósságot. Vagy nem kicsit.

Minderre persze nincs bizonyítékunk, csak annyi, hogy Angela Merkel minden európai konfliktust így oldott meg: elkenve, széthúzva, nagy, látványos fordulatok nélkül. Ügyesen, pragmatikusan, csak olykor és a szükséges mértékben könyörtelenül. Ha nagyon akarjuk, még bizonyíték lehet erre a „nagy stratégiára” az az IMF-dokumentum is, amit pár nappal a népszavazás előtt szellőztettek meg, és amelyik pár tízmilliárd euró adósságelengedést tartott szükségesnek (a reformok mellett) ahhoz, hogy Görögország belátható időn belül működőképessé váljon. De ez az üzenet már túl későn jött, s túl kétértelmű volt, nem is törődött vele senki sem Görögországban, sem máshol.

Ciprasz ebbe a levesbe köpött bele. Hogy miért? A duma az, hogy így mentik meg a görögök Európát, megváltoztatják, demokratizálják, megcsókolják a rút bürokratikus, technokrata békát. Aha. És nem is az, hogy Ciprasz eme elképzelése Európa megújításáról, demokratizálásáról nagyjából abban merül ki, hogy az összes európai államadósságot meg kéne konferenciázni, majd egy tollvonással megsemmisíteni. (A Sziriza programja Görögország számára amúgy korrekt félkommunista utópia, állami nagyberuházásokkal és munkahelyteremtéssel, ingyen árammal és gyógyszerrel a szegényeknek, még tán a termelőeszközök társadalmi ellenőrzése is szerepel valahol a pontok között. És pont annyi köze is van a közgazdasághoz, mint bármely kommunista pártprogramnak.) De ahhoz, hogy a jóhiszeműségét feltételezzük róla, a görög miniszterelnök egy kicsit túl gyakran szaladgált Putyinhoz a tárgyalások közben, és túl sok piszkos trükkel akarta sarokba szorítani az uniós partnereit. Ezt valószínűleg a világpolitikai és világ­ideológiai harc lényegtelen fordulataként kellene értékelnünk, eszközként, ami a célt szentesíti. De előbb értékeljük úgy, hogy egy nagy tehetségű demagóg teszi kockára épp az országa sorsát – a saját politikai megdicsőüléséért, valami ideológiai fantazmagóriáért, ki tudja, nem látunk a fejébe. A népszavazáson a görög nép nemcsak arról döntött, hogy nem fizetik vissza a görög államadósságot, de azt is elhatározta, hogy azok, akiknek most nem adják meg a pénzüket, adjanak még több pénzt. Ez elég abszurd.

De a legabszurdabb mégis ez: hogy Ciprasz ezt elérhette volna másképp is. Egészen pontosan: másképp elérhette volna. Most minden összekavarodott. Még csak az sem igaz, hogy az európai jobb- és baloldal közti törésvonal osztana meg európai pártokat, politikusokat és európai polgárokat – a holland és a német main­stream baloldal javaslata alig különbözik attól, amihez a német jobboldal ragaszkodik. A kelet-európai kis országok is egységesek: ha Görögország ilyen szépen kéri, akkor egy daci faszt neki. Míg viszont az unióellenes európai szélsőjobb, például a magyar Jobbik vagy a francia Front National lelkesen üdvözölte a Sziriza kétségkívül elképesztő vasárnapi sikerét. Ami nem is csoda, hisz – miközben az ideális, szolidáris Európáról szónokol – a Szirizánál egyetlen politikai erő sem tett többet a jelenlegi, nyilván velejükig rothadt és velejükig burzsoá európai intézmények kompromittálásáért.

Mely uniós intézmények elég hülyének fognak tűnni, ha ezek után, jobb meggyőződésük és a közösen, demokratikusan elfogadott szabályok ellenében hozomra egy vasat is kipengetnek Athénnak. Nem Görögország távozása az eurózónából, hanem ez – az unió hitelességének a megingása ásná meg gyors ütemben a közös Európa sírját.