A szerk.

Álvilági idő, álvilági szellem, álvilági figurák

A szerk.

Március 15. az egyik legszebb napunk az évben, a magyar szabadság csodálatos fantazmáját ünnepeljük, s jön a tavasz is, jön feltartóztathatatlanul.

Március 15. az egyik legfontosabb ünnepünk, nem csak az 1848-as forradalom emléke teszi különösen becsessé, később is történtek e napon olyan dolgok, amelyekre okkal vagyunk büszkék. Március 15. hivatalos megünneplésével is egészen jól lehet együtt élni, megvannak a maga becsípődései, rituáléi, általában unalmas kicsit a műsor vagy épp ciki, de közel vagy éppenséggel itt van már a jó idő, ki bánja, ha egy szónok kicsit terjengősebb, ki bánja, ha öt percig durván hasogatja a fülét Tolcsvay László kerítésszaggató Nemzeti dal-paródiája, majd abbahagyja. Azzal sincsen a világon semmi baj, hogy ilyenkor kicsapnak az utcára a pártok is, s Petőfivé lesz 15 percre az is, akiről tudjuk jól, hogy azt sem tudja, ki az a Sándor, aki gatyában táncol. De ez az idei március 15. más volt, mint az eddigiek. A köztes, gyorsan elmúló márciusok.

Ez a március 15. megint történelmet mutatott a magyaroknak. Mindenki megláthatta benne, a napnál is világosabban, a tükörnél is élesebben, a tűnél is pontosabban a korát. A kort, amiben él. Láthatta mindenki a tébolyt. A tébolyt, ami egy ideje Magyarországnak adatott. Láthatta a tébolyt, amiről tud mindenki, de ennyire nyíltan, tisztán még soha nem mutatta meg az orcáját.

Magyarország miniszterelnöke kiállt az elé­terelt gyerekek és a gondosan kerítésen kívül tartott övéi elé, és a sikoltásig felemelve a hangját szónokolt, összefüggéstelen mondatokban kiabálta maradék híveinek, hogy ő a legnagyobb hős, aki szabadságra tanítja Amerikát, jó modorra a világot, mint valami Kossuth. Ha túlságosan felvitte, elcsuklott a hangja, s a kezét olykor az arca elé kapta, vagy épp régi szokása szerint nyalogatta a száját, vagy csak kényszeresen rakosgatta a papírjait. Közönsége csüngött a szavain, végtére is azért jöttek, mert elég nagy szar van, kinyitja az ember a vízcsapot, s abból is az jön, hogy valami nem stimmel. De Orbán Viktor nem mondott semmit nekik, mert az nem közlés még a legszerencsétlenebbek számára sem, hogy én mekkora nagyfiú vagyok. Így aztán még nagyobb lett a tisztelt megjelentek kétségbeesése, hisz ha már Orbán Viktor sem mondja meg, hogy merre hány méter, akkor tényleg baj lehet, persze tudjuk, hogy majd megoldja, megoldja holnapra, legkésőbb legközelebbre, hamarosan megoldja. Ezért kell vigyázni rá, meg az olyanok miatt, akiknek nem szent az ünnep sem, szarnak a magyar szabadságra, van pofájuk azt ordítani, hogy demokráciát! Rohadt buzik, zsidók, menjetek innen, míg szépen vagyunk, és meglöki, még magyarul sem tudsz, te rohadék. Orbán eközben befejezi épp a szónoklatát, visszatapsol a többségnek, mint Rákosi, aztán pacsizik a legelöl csápolókkal, mint egy korpulens rocksztár, akinek elcserélték véletlenül a jelmezét a farsangi tévéműsorra.

Már egyetlen fiatal sem volt kíváncsi Orbán Viktorra, mindenütt riadt arcú, magukat sarokba szorítva érző öregek, akik az első Orbán takarodjra fejhangon szitkozódni kezdtek, lökdösődtek, karmoltak. Igen, persze, ők voltak kevesebben, a többség nem bántott senkit, csak hallgatta a szónokot. Csak a tévék mutogatták a magukról megfeledkezőket. A sokadalom kétharmada őrizte az ünnep méltóságát (feltehetően az emlékeiben, mert a Nemzeti Mú­zeum előtt ilyesmi nem volt tapasztalható).

S míg így zajlott az élet Petőfi Sándor ünnepén, addig Orbán Viktor új homokozójában is kitört a gyalázat, a nemzeti hírtelevízióban, amit konkrétan azért csinált magának a tisztelt ünneplő tömegek és mások pénzéből, mert összeveszett korábbi bűntársával, s az a szétköltözéskor magával vitte az eddigi összes tévéjüket, meg még pár apróságot.

Nem az volt természetesen a gyalázat, hogy a képernyőre lökött fiatalok, szinte még gyerekkorú szerencsétlenek nem tudtak normális televíziós műsort csinálni, honnan is tudnának. Igaz, nem is várja el tőlük a kutya sem. Sem a megbízóik, sem a közönség. A közönség nem vár el semmit tőlük, valójában nem kíváncsi rájuk, március 15-én odanézett mind az ezer kaján fejével, hogy mi sül ki ebből, megállt egy pillanatra a majomketrec előtt, röhögött párat a kunsztokon, aztán továbblépett. Nem a rossz műsor volt a gyalázat, hanem a mű maga a gyalázat. A dolog kitalálása és megvalósítása mögött látható beteges szándék, a végső csalásvágy a gyalázat.

Voltaképpen ugyanaz, mint ami a vattának, golyófogónak kihajtott gyerekekkel megesett. Hisz ebben a pántlikás tévében is szerencsétlen fiatalembereket, szinte még bakfisokat – e szép szakmának feltétlenül a gyerekszereplőit – kényszerítettek arra, hogy egy elképzelt nyilvánosság színe előtt produkálják magukat. Volt, akit konkrétan bizonyos testi adottságai miatt löktek oda. Produkálják magukat úgy, hogy szemenszedett hazugságokat hitessenek el mindenkivel, akit a balsorsa eléjük vezényelt. Hogy alázzák porig magukat valami ködös ígéretért, hogy a kellő igyekezet majd fial valamit, morzsát, szakmát, pénzt, elismerést, díjakat – csak rendes életet aligha, mert épp annak az elintézésére megy ki a játék. És a szerencsétlenek még igyekeztek is, igyekezniük is kellett.

Március 15. voltaképpen egy pokoli nap lett volna az idén, ha felsorolt gesztusai nem lettek volna mind, együtt és egyenként is pokoli röhejesek a szónoktól, a fröcsögő tatáknyanyákon át az egyik elgyengült pillanatában bocsánatkérést fontolgató kölyökújság­íróig.

Viszont nevetségesek voltak. Lehet, hogy ez lesz a vesztük. Lehet, hogy más, hogy lopnak, vagy valami, amit még nem is tudunk róluk. De az álvalóságok, álvilágok, szabadságnak hazudott bolhacirkuszok természete az, hogy a fejére szakad a működtetőinek. Ez is feslik már mindenhol, hamarosan elfújja egy gyenge szél is. Amit viszont gyorsan esedékes lenne megfújni, mert Orbán Viktor tényleg már a gyerekeknél tart.

Neked ajánljuk