Molnár Lajos rövid miniszteri pályafutását leginkább Bokros Lajos ugyancsak rövid pénzügyminiszterségéhez lehetne hasonlítani. Mindketten a szocializmusból megmaradt, érdemben alig átalakított, éppen ezért a központi költségvetést újra meg újra padlóra küldő ellátórendszerek gyökeres megújítását tervezték, s mindketten annak a lépésnek a megtétele előtt buktak meg, amely reformtörekvéseiket nehezen visszafordíthatóvá tette volna. Bokrost akkor gáncsolták el párttársai, amikor a „szakszervezeti ihletettségű” társadalombiztosítás megújításába készült belevágni, Molnár Lajos pedig akkor hagyta ott az egészet, amikor kénytelen volt belátni, hogy a több-biztosítós egészségbiztosítási modell bevezetése (és ezzel a magántőke bevonása a forráshiányos egészségügybe) simán megfúrható azzal az ócska demagógiával, miszerint a versenyelvű biztosítási rendszer az „ingyenes” és „magas színvonalú” egészségügyi ellátás végét jelentené.
Molnár – csakúgy, mint Bokros – rendszerszintű megoldásban gondolkodott, ezért is igyekezett átfogó strukturális változtatást végrehajtani; fölfogása szerint az egészségügy ezernyi egymásba fonódó részterület összessége, éppen ezért lényegi változás nélküli tévút az, ha modernizáció ürügyén e nagyon összetett struktúra pusztán egy-két elemét toldozzuk. Nemcsak a vállalt feladat alapvető paradoxonával volt tisztában – fenntartható finanszírozás mellett javítani az ellátás minőségét és a hozzáférést, miközben a területnek biztosítható források erősen korlátozottak –, hanem azzal is, hogy koncepciója nem kőbe vésett, nem az egyetlen helyes út, mert bizonyosan folyamatos korrekcióra, átdolgozásra szorul majd. Kedvelt hivatkozása volt Németország, amely bár 2002 és 2006 között három egészségügyi reformot hajtott végre, és – ahogyan 2006 végén fogalmazott lapunknak – mégsem „szégyellik, hogy ilyen bonyolult rendszernél nem lehet végleges vagy nagyon hosszú távú, minden részletében előre kiszámított hatású szabályozást létrehozni”. Az alapvető irány helyességében viszont egy pillanatig sem kételkedett.
Neve hallatán manapság a legtöbb embernek az ugrik be (már ha egyáltalán), hogy ő vezette be a vizitdíjat és a kórházi napidíjat. Költségtudatosságot erősítő hatásai miatt ezek a látszatra pimf tételek (amúgy például a háziorvosoknak nem azok voltak) éppúgy fontos részét alkották a nagy egésznek, mint mondjuk a gyógyszerkassza megregulázása (csak a gyógyszerár-támogatások ésszerűsítésével több mint 100 milliárd forintot takarított meg a központi költségvetésnek), vagy az orvostársadalom egészséges fluktuációját blokkoló feudális hierarchia lebontása. Az eredetileg a magánbiztosítók ellenőrzésére létrehozott Egészségbiztosítási Felügyelet fontossága a betegjogok érvényesítésében nehezen vitatható, ahogyan a reform – nota bene: minden eü-reform – legérzékenyebb intézkedésének, a fekvőbeteg-ellátás racionalizálásának a szükségessége sem tagadható.
Molnárt kompromisszumképtelennek tartották, éles helyzetekben a munkatársai szerint sem volt egyszerű eset. Ám simulékonyabb magatartással a startvonalig sem jut el. A rendszer fenntartásában érdekelt egészségügyi elit már a minisztersége előtt fújt rá – még kórházigazgatóként nagy feltűnést keltett interjút adott a Financial Timesnak a hálapénzről, meghatározva a paraszolvencia legfőbb haszonélvezői körét is –, így aztán a reform meghirdetése után értelemszerűen talált egymásra a status quo megbolygatásától rettegő egészségügyi establishment és az Őszöd után megroggyant kormányt minden fronton támadó ellenzék. Idővel aztán az MSZP, és maga a miniszterelnök is Molnár ellen fordult. Előbbi a jobboldal néhány hangadójával egyetemben részben az SZDSZ-szel szembeni frusztrációját vezette le Molnáron (aki soha nem volt a párt tagja), míg utóbbi, látva Molnár Lajos mind reménytelenebb küzdelmét, szimpla politikai megfontolásból lépett el mellőle. Gyurcsány Ferenc hol azért bírálta miniszterét, mert sokáig pepecsel, hol azért (miután a kormányfő sürgetésére néhány intézkedést a tervezettnél előbb tett meg), mert kapkod. 2007 tavaszára Molnár Lajosnak ebből lett elege.
Reformkísérletéből semmi nem maradt: a vizitdíjat és a kórházi napidíjat, valamint egyes nem vényköteles gyógyszerek patikán kívüli árusításának a lehetőségét az 1990 utáni leghazugabb, nem mellesleg a NER-nek megágyazó politikai hecckampány, az ún. „szociális” népszavazás sodorta el, az Egészségbiztosítási Felügyeletet 2010 őszén az új Orbán-kormány szüntette meg, a kórházrendszer ésszerűsítése mintha meg sem indult volna, a versenyelvű biztosításból pedig végképp semmi nem lett.
Csakhogy a Molnár Lajos-féle reform alternatívája a populizmus „érvei” voltak. (Például a reform igazi oka az, hogy a „bankárkormánynak” – emlékeznek erre a kifejezésre? – a kórháztelkek kellenek!) A politikai nyomásra sebtiben bevezetett változtatások okoztak persze fennakadásokat – egyszer például ellátásuk előtt a vizitdíj-befizetést igazoló szelvényt kérték sebesült tűzoltóktól –, de ezek száma részben elenyésző volt, másrészt normális országban ilyenkor ezek korrekciója a következő lépés. Magyarországon viszont egy (a változásokhoz nem köthető) haláleset miatt a minisztert kezdték gyilkosozni, hóhérozni agyatlan pártkáderek.
A visszarendeződés Molnár Lajos távozása után már a szocialista kormány idején megkezdődött, hogy aztán a 2010-es kormányváltást követően beteljesedjék. Mára mindannyian látjuk a következményét.
