Ha épp nácimegszállás-emlékművet, holokausztmúzeumot, történeti kutatást lehet túlszámlázni, akkor azt kell túlszámlázni, nem fanyalogni kell, meg érzékenykedni: annál is inkább, mert ha pont nácimegszállás-emlékművet nem lenne szabad túlszámlázni, elkerülő utat és bármit meg igen, az nyilvánvaló kettős mérce lenne, és az megengedhetetlen.
Ugyanakkor ettől - attól, hogy egy kicsit sokba kerül - még lehetett volna csak egy kicsivel gonoszabb ez a belépő, eltekintve persze attól a helyzettől, ha a gonoszság nem valami mellénézés vagy hiba, vagy a félmillió, zsidónak kijelölt magyar állampolgár meggyilkolásáról birtokolt történeti tudás hiányának a következménye, hanem épp ellenkezőleg. Magunk közt szólva, inkább erre hajlanánk, az ellenkezőlegre. Amikor az a történész, akinek kijelölt feladata, hogy az Orbán-rezsim történelmi kiskertjét csinosítsa, s a "legújabb kutatások", valamint az "eddigi kánontól eltérő értékelések" bőséges trágyájával gondozza azt a rögtalajt, amelyből a mondott rezsim fája kisarjadt, s majdan elterebélyesedik, "idegenrendészeti intézkedésnek" nevezi a kamenyec-podolszkiji mészárlást, ezt a megnyilvánulást tehát tekintse a kurva anyja gondatlanságból elkövetett megfogalmazásnak. (Különösen, hogy Szakály Sándor elnézést is úgy kért, hogy nem kért, az ugyanis nem elnézéskérés, hogy "azoktól, akiket megbántottam", hanem annak a kényszerű, fogcsikorgató beismerése, hogy nem szabad így beszélni - a zsidók miatt és egyelőre, nyilván). Nem, itt nem holmi pontatlanságról van szó: előbb lesz az, hogy Szakály száján és vele az Orbán-rezsimén kiszaladt az, amit gondol. Még csak nem is véletlenül. Kicsit sok lenne tudniillik a véletlenből.
| ||
Hiszen abban aztán semmi véletlen nincs, hogy a "náci megszállás emlékművének" nevezett köztárgy Magyarországot 1944. március 18-i hatállyal bezárólag Gábriel arkangyalként fogja ábrázolni Budapest egyik főterén. Abba most bele se menjünk, hogy a magyar államnak mennyi "szuverenitása" maradt 1944. március 19. után a magyar állam által 1944. március 18-ig önkényesen és akaratuk ellenére "zsidóként" megjelölt magyar állampolgárok elpusztításának vagy nem elpusztításának kérdésében: tudjuk, hogy sok, annyi biztosan, hogy az áldozatok számát minimalizálja. De, még egyszer: hagyjuk ezt a szuverenitáspitét; nem azért, mert a kormány ebben is hazudik, vagy inkább már e kérdés feltevése, a keretezése is manipulatív. Az igazságot, azt, amit az Orbán-rezsim valójában a magyar félmúltról gondol, a szobor e nélkül is leplezetlenül, hovatovább a leplezés szándéka nélkül jeleníti meg.
Mely szobor lényege szerint a következőt jelenti. Azzal a magyar állammal, azzal a Magyarországgal, amely állampolgárainak egy önkényesen kijelölt csoportját bő két évtizednyi szívós, következetes szellemi, ideológiai, törvényhozási erőfeszítéssel és mindennapos, adminisztratív munkával előbb elkülöníti a többitől, majd fokozatosan megfosztja őket a legalapvetőbb jogaiktól, s evvel maradéktalanul alkalmassá teszi őket a gyors és zökkenőmentes elpusztításra, evvel a magyar állammal nincs semmi baj. Avval a magyar állammal sincs semmi baj, amely mintegy húszezer "külhoni", tehát magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót 1941 nyarán kitoloncol az országból, mit sem törődve azzal, hogy a biztos halálba küldi őket. (E tömegben szép számmal voltak a visszacsatolt területeken élő vagy éppen magyar állampolgársággal rendelkező személyek is.) Dehogy van! Ez, épp ez az angyalarcú, a csodálatos, az ideális Magyarország.
A halál pedig a következőképpen nézett ki.
"Egy augusztus 18-19-én Kamenyec-Podolszkijon átutazó magyar katonai egység megörökítette a kitelepítettek kétségbeejtő helyzetét: 'Igen sok a zsidó, különösen a nők, lerongyolódva, de ékszerekkel és pirosra festett ajakkal magyarul kérnek kenyeret, s minden pénzt hajlandók megadni érte. Egyesek az arcukról lerívó kétségbeeséssel számlálják lépteiket, mások a fáradtságtól és éhségtől összeesve vonaglanak az úton, mások kisebesedett lábukat kötözik ruhájukról letépett rongydarabokkal... A város zsidó negyede tele van internált zsidókkal, közöttük igen sok a budapesti: kimondhatatlan és leírhatatlan piszokban élnek, hiányos öltözetben járnak-kelnek, utcák bűzösek, egyes házakban temetetlen hullák hevernek. A Dnyeszter vize fertőzött, a parton itt is, ott is kivetett emberi hullák.'
A nácik ezekben a hetekben készítették elő a helyi zsidók meggyilkolását. Ezt az átmeneti helyzetet tovább súlyosbították a Magyarországról tömegesen érkező zsidók. A náci hatóságok egy ideig nem tudták, mit kezdjenek velük. Amikor a 10. magyar vadászzászlóalj újabb 1000 zsidót kergetett át Tarnopolnál a Dnyeszteren, a zsidók legyilkolására szakosodott speciális SS-alakulat, az Einsatzgruppe C visszazavarta őket. Miután világossá vált, hogy a magyarok nem hajlandók visszaengedni a zsidókat, a körzetileg illetékes SS és rendőri erők főparancsnoka, Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer a hónap végére ígérte likvidálásukat. Jeckeln betartotta ígéretét. Augusztus 27-én SS-egységei Kamenyec-Podolszkijban is megkezdték a gyilkolást.
A helyi közösséget és a Magyarországról kitelepített zsidókat kihajtották a városból. Az akció idején egy magyar katonai konvoj vonult át a településen. A sofőrök nagy része zsidó volt. Egyikük, Mermelstein Gábor puskaropogást hallott. Amikor a zokogó helyi asszonyoktól értesült a mészárlásról, a város melletti erdő felé hajtott tovább: 'Több száz embert láttunk ott vetkőzni... egy juharfasor mellett haladtunk - gyakorlatilag a meztelen holttestek tömege felett... hirtelen megpillantottunk egy négyzet alakú gödröt, amelynek mind a négy oldalán emberek álltak. Ártatlan emberek százait géppuskázták halomra. Sosem felejtem el, amit láttam és éreztem: a rémült arcokat, az ellenállás nélkül saját sírjukba vonuló férfiakat, asszonyokat, gyerekeket. Egyszerre volt bennem rémület, felháborodás és mérhetetlen fájdalom.'
A gyilkolás három napig tartott. Jeckeln SS-ei 23 600 embert, köztük 10-15 ezer Magyarországról deportált zsidót lőttek agyon." (degob.hu)
Még egyszer: ezt cselekedte az angyalarcú, szuverén Magyarország, s annak vezetői, többek közt kormányzója, belügyminisztere és a frissen visszacsatolt Kárpátalja kormányzója, s ismeretlen számú állami hivatalnoka 1941 nyarán mintegy húszezer embertársunkkal.
Ilyen "emlékmű", amelyik ezt az állítást tenné, vagy ehhez hasonlót, ma a világ egyetlen országában sem lenne elképzelhető. Azokban sem, amelyek a II. világháborúban a náci Németország oldalán harcoltak. Az Orbán-kormány és személyesen Orbán Viktor miatt Magyarország most nem kerülheti el a világ megvetését - a legpocsékabb nemzet lettünk. Szívből reméljük: csak ideig-óráig. Hisz a Szabadság térre tervezett szobor a gonoszságnak és a részvétlenségnek állít emlékművet: de nem Magyarország, hanem kiagyalói gonoszságának és részvétlenségének.
