Ezért inkább próbálkozzon a minisztertársainál. Amikor Lázár úgy tapasztalta, hogy ennek az útszéli tempónak sikere van az övéi körében, még rátett egy lapáttal, amit ugyancsak derűsen nyugtázott a közönsége. Róluk az első pillanatban nehéz volt eldönteni, hogy merő szervilizmusból nyerítenek-e fel, vagy valóban tetszésükre van ez a kisvárosi menőcsávót kicsit bénán utánozni próbáló tónus.
A második pillanatban már könnyebb volt eldönteni, a csillagok szerencsés együttállását láttuk, nyaltak egy jót, s ízlett is nekik.
Az elhangzottakra reagálva az ülés elnöke több udvariasságot kért. De reagált Szél Bernadett is, kőkemény szexizmusról beszélt, s nőtársai nevében is kikérte magának az inszinuációt. A történet ennyi, talán nem is sok, csak a belőle levonható következtetések tűnnek mérsékelten ígéretesnek közös jövőnkre nézvést. S még az a legkevesebb, hogy Szél Bernadett a nőtársain kívül nyugodtan a férfitársai, az egész Magyarország nevében kikérhette volna magának a magyar főminiszter szavait, bár az ilyesmit számon kérni nem igazságos, hisz ha valakit épp megalázni próbálnak, aligha tud százszázalékosan reagálni. És Szél azért így is megadta rendesen.
Még azt is túl lehetne élni, hogyha kiderülne, hogy áh, ez nem Lázár, a Janit kenyérre lehet kenni, csak kitalálták neki a lézerblokkolós mezővárosi kisfőnök imázst, amihez így kell beszélni a nőkkel, és idülten kell hozzá vigyorogni. Gáz lenne persze, hogy ha valakik ilyen imázsokat gyártanának vezető magyar politikusoknak (vö. szotyizzál a meccsen, mert a keményen dolgozó kisember is azt csinálja), de mi egyfelől arra tippelünk, hogy Lázár mindezt nem felvette, hanem lélekből hozza, másfelől pedig van ennél sokkal rosszabb vetülete is az esetnek. Mindjárt kettő is.
Kezdjük azzal, hogy a megszólított csak szerencsétlenségére volt éppen Szél Bernadett, azért, mert pont arra járt. Lázár hangja, mosolya, szavai, gesztusai nem csupán a politikai ellenfélnek szóltak, hanem magának a szituációnak: számon kértek valamit rajta. Rajta, akinek másból sem kellene, hogy álljon az élete, mint örökös számadásból, hiszen minisztere ennek a szerencsétlen országnak. Lázár azt a hangot, azt a mosolyt vetette be, amit tud, amivel az országgal is kommunikált. Ezt közli ilyenkor: pampogsz, nyomorult? Pofád lapos, el lesz intézve minden, érted. Na, akkor helyedre! S Lázárból ez alkalommal nem is a sarokba szorítottság beszélt, nem a szemünk láttára önmagát felemésztő, s ekként a megszűnés felé ügető Fidesz hangján szólt, Lázár úgy beszélt, ahogyan hatalma megingathatatlanságába vetett rendületlen hite idején is beszélt. Noha e hit egy ideje nyilván oszlóban van, de Szél még elég könnyű prédának tűnhetett. Egyszerűen szólva Lázár János pont olyan volt, mint amilyen szokott lenni. S ez a lehető legrosszabb helyzet.
Lázár János ugyanis az egyik főminisztere ennek az országnak – az viszont az emberiség egyik legősibb axiómája, bizonyossága, hogy a bunkók rosszul csinálják. S ebben olvad össze a mögötte nyerítőkkel meg a fölötte pucsító főnökkel Lázár, ebben a rosszul csinálásban. Igen, sajna rosszul csinálnak mindent, hülyék a munkájukhoz, rosszul élnek még akkor is, ha a bőrük alatt is pénz van, elszúrnak mindent, hülyék mindenhez, mert bunkók, passz. Szívóág, ha egy ország van a kezükben.
