Azt, hogy ez „kormányzás” lenne, ők maguk sem hiszik, ezért az első és egyetlen reakciójuk bármire a hazudozás. Ugyancsak a hazudozás a kézenfekvő válasz arra, amikor különösebb „kormányzás” vagy a „kormányzás” igénye nélküli, szimpla lopáson kapják őket. De mi ezzel is megértők vagyunk, azt mégsem várhatjuk el, hogy Sz. Péter vagy bármelyik közülük feltáró jellegű nyilatkozatot tegyen arról, hogy egy rakás pénzt (magán-, párt- és közpénzt) rábíztak T. Csabára, adtak neki akkor is, amikor már csak arra kért, hogy a tartozásait kifizesse, és még a rendőrséget is leszedték a nyakáról, ha kellett; erre a baromarcú nemhogy becsapja őket, de még el is bokázza az egészet. Kizárólag hazudni bírnak akkor is, amikor az előző négy év elhibázott, félrement közpolitikáinak a következményei hullanak vissza a fejükre.
Erre csak az elmúlt hetekből többoldalnyi példát tudunk hozni, ez a lapszám is tele van a hazugságaik cáfolatával. Aztán hogy Finkelstein, a negatív kampány Mózese nyomatja-e a háttérben, s vajon ő próbálja-e így átvezetni fővállalkozóit a kormányzati apály hagyta sivatagon, annak talán csak Habony Árpád lenne a megmondhatója, de ilyen nevű személy, mint azt a legfelsőbb fórumtól megtudtuk, nem létezik. Jó, ha a népesség-nyilvántartóban van belőle egy mutatóba – ez volt amúgy az elmúlt napok leglélegzetelállítóbb közlése, amikor egy egyébként teljesen céltalan miskolci haknin a kormányfő le- és megtagadta a gurut. Ki lesz a következő kiretusált személy? Elnézést, milyen András…? Lánczi? Soha nem hallottam ezt a nevet, a telefonkönyvet javasolnám… Ne haragudjon, életemben nem találkoztam semmilyen Lázár Jánossal, még hogy miniszter, döbbenet, hogy milyen sokan felülnek légből kapott sajtóhíreszteléseknek. A nép pedig tátott szájjal bámul – lehet, hogy H. Árpádot, hasba rúgott nyugdíjasostul, belvárosi luxuslakásostul, Andy Vajnástul és Gucci-táskástul csak álmodta? Vagy mégis inkább a szemének higgyen?
Hogy maga a kormányfő rabja-e ennek a képzelt valóságnak, vagy épp ellenkezőleg, a gazdája, nehezen tudnánk megválaszolni, de így vagy úgy, a talaj egyre gyorsabban csúszik ki a kormánya és az ő személyes talpa alól. És persze lehet az is, hogy nemsokára újraéleszti magát a rendszer – ebben azért kételkednénk, mert az Orbán-rezsim hosszabb, középtávú és napi működése arra van kitalálva, hogy majd Orbán elintézi, megmondja, eldönti. De mi van, ha ő nem dönti el, nem mondja meg, és nem intézi el? A szétfoszló, iránytalan kormányzás ily módon szerkezeti problémának tekinthető – a szerkezet hiányából fakadó, orvosolhatatlan problémának. (Ma az országban amúgy is kevés gyűlöltebb politikus van azoknál, akik az Orbán mögötti ún. második vonalban serénykednek.)
Ez rossz, mert pont három évet kell még ennek az országnak eltöltenie annak a pártnak a vezetése alatt, amely nemcsak az irányát, de többségi társadalmi támogatottságát is bőven elveszítette. (A három időközi választáson 70 százalék körüli szavazat ment a Fidesz és Orbán Viktor ellen: ha minden más bizonytalan is, ez egészen biztos.) Mintha 2008-at írnánk, amikor már mindegy volt, mit csinál vagy nem csinál Gyurcsány, csak bukni tudott vele – azzal a lényeges különbséggel, hogy a NER nem az ellenzék támadásai alatt, hanem saját súlyától omlik be a szemünk előtt. De az Orbán-rezsim agóniája egy dolog, a másik meg az, hogy mi jön utána.
Ha kivetítjük az időben az állást, amit a mai közvélemény-kutatási adatok és az időközik eredményei mutatnak – az Index játszott el a minap ezzel a gondolattal –, a három megmaradó nagyobb párt, a Fidesz, a Jobbik és az MSZP egyike sem tudna egyedül kormányt alakítani. Amiből az következik, hogy a totális káosz alternatívája a három közül kettő közös kormányzása lenne. A három lehetséges kombinációból természetesnek nyilván a Fidesz–Jobbik-koalíció tűnik – ha a Jobbik mostani és jövőbeni, immár csak a Fidesztől érkező szavazóit nem ugyanaz az indulat motiválná, mint bárki mást, aki mindenekelőtt az Orbán-kormányt kívánja a pokolra. A Jobbik koalícióképességét ugyanakkor nem kicsit csökkenti a reá még mindig oly jellemző – hogy is fogalmazzunk – barnás színárnyalat, sikeres politikusainak extravagáns tetoválkozási preferenciái, valamint és főként rajongása Oroszország iránt. Ebben a vonatkozásban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Fidesz–MSZP – már-már antifasiszta! – nagykoalíció eshetőségét sem. Viszont ha az Orbán-rezsim maradéktalan eltakarítása lenne a választók meghatározó többségének első óhajtása – beleértve ebbe az alkotmányozást és az elmúlt évek sorozatos gazdasági bűncselekményei miatti felelősségre vonásokat is –, úgy legalább valami időleges Jobbik–MSZP- szövetséget sem zárhatnánk ki. És azzal még nem is számoltunk, hogy a ma Fideszként vagy Jobbikként ismert alakulatok az új vonzások erőterében akár fel is hasadhatnak a pragmatizmus és a nemzetért érzett felelősség jegyében.
Ha a parlamenti mandátumarányok tehetetlenségi nyomatéka még fenn is tartja egy darabig, a „centrális erőtérnek” – ami amúgy soha nem volt a politikai centrumban, hiszen Orbán a nacionalista szélsőjobb programját valósította meg – vége, kaputt. A pályák újra megnyíltak – 2018 hamarabb jön el, mint gondolnánk.
