A szerk.

Lassan, tagoltan

A szerk.

Az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) keretein belül működő ’56-os Intézet elkészítette jelentését 1956 „emblematikus” képeinek „azonosítása” címen.

A szerzők magyarázata szerint „emblematikus fotón a (…) a 2016-os emlékév arculattervezéséhez, vagyis óriás- és egyéb plakátok, falfestések, épülethálók kompozícióihoz felhasznált, korabeli szereplőket ábrázoló képeket tekintjük. »Beazonosításon« pedig a képeken szereplők rövid élettörténeteit”. A kormányzati megbízásból készített óriásplakátokon 23 személy szerepel, közülük 21 egyértelműen azonosítható, egy személynél kételyek merülnek föl, egy személyt pedig bizonyíthatóan tévesen neveztek meg a kampány során.

Az intézet három munkatársa, Eörsi László, Rainer M. János és Sárközy Réka már hónapokkal ezelőtt, a plakátok kikerülése után hangot adott annak, hogy az egyik képen látható gyerek nem Dózsa László, amint azt az óriásmolinók hirdetik, hanem Pruck Pál. Az emlékév társelnöke, a többszörös igazgató Schmidt Mária azonban kitartott amellett, hogy márpedig az Dózsa László gyerekkori fotója, és ugyanazon lendülettel lehazugbűnözőzte Pruck Pált. Dózsa László meséje és Schmidt Mária szakvéleménye azonban már akkor is vitathatatlan vereséget szenvedett a tényekkel szemben.

Három hete kiderült az is, hogy tavaly novemberben az OSZK főigazgatója írásos figyelmeztetésben részesítette az említett három történészt (valamint Ungváry Krisztiánt); az indoklás szerint megsértették az OSZK nyilatkozati rendjét azzal, hogy a sajtómegkereséseket nem irányították automatikusan a sajtóosztályra. Rainerék megszólalása úgymond nem tudományos, hanem „közéleti jellegű” volt, amire az intézmény „nyilatkozati rendje” érvényes. Ez az indoklás elsőre is annak látszott, ami: kamunak. A történészek a korszak elismert kutatóiként ugyanis egy ténybeli tévedésről fejtették ki szakmai álláspontjukat. (Nota bene: az eset abszurditása nem ebben az önmagában is lidérces epizódban, hanem abban a lehetséges értelmezésben mutatkozott meg a legjobban, miszerint a főigazgató a figyelmeztetéssel valójában megmentette kollégáit a nagyobb bajtól, például a kirúgástól vagy intézetük végleges beszántásától.)

A négy történész fenyítése mögött Schmidt Mária sziluettje sejlett föl. Schmidt szerepe közismert az ’56-os Intézet önállóságának 2012-es fölszámolásában, s azt is tudjuk, hogy e tudományos műhelyt a maga fennhatósága alá akarta vonni. (És innen nézve az OSZK osztályaként való további működés szerencsés fejleménynek tekinthető.) A szakmában azt is evidenciaként kezelik, hogy ebbéli szándékáról Schmidt továbbra sem mondott le. Ő maga persze nem kommentálta Rainerék fegyelmijét, miért is tette volna, ha úgysem bizonyítható semmiféle ráhatás.

Az ’56-os Intézetet egy tavalyi rádióinterjúban Schmidt Mária kvázi fölszólította annak a munkának az elvégzésére, amelyet Rainerék a most nyilvánosságra hozott jelentéssel lezártnak tekinthetnek. Az ’56-os Intézet munkatársai ezúttal lassan, tagoltan is elmondták, hogy Schmidt Mária is megértse: a képen nem Dózsa László, hanem Pruck Pál látható.

Egykorú szemtanúk szerint 1997-ben Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia előző évben leköszönt elnöke a rá jellemző szenvedéllyel kelt ki egy a Magyar Nemzetben publikált írás ellen, amely a finnugor elméletet tagadó gondolatkísérleteknek is helyet kért a nap alatt. Kosáry kijelentette, hogy azzal a cikkel a „tudományos alvilág” jelent meg az újságban. A szerző, Schmidt Mária egyébként a Fidesz akkori nagy menetelését – a jobboldali térfél lehető legteljesebb, a szélsőségeket is magába foglaló bekebelezését – igyekezett segíteni a maga szerény eszközeivel. Azóta már, példa erre Rainerék főigazgatói figyelmeztetése, nem éri be annyival, hogy a nagy cél érdekében hülyeségeket irkál és beszél.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.