Az Európai Parlament (EP) nem az Európai Unió jogalkotó szerve (úgy, ahogy a parlamentáris demokráciákban a törvényhozások általában azok). Az uniós szintű, az összes tagállamra kötelező jogszabályokat, pontosabban azok tervezetét az Európai Bizottság (EB) írja és terjeszti elő; ezekre az EP legfeljebb javaslatot tehet. Ahhoz viszont, hogy ezekből a tervezetekből és javaslatokból élő, tételes jog legyen, már kell az Európai Parlament jóváhagyása is, miként az állam- és kormányfőket tömörítő harmadik nagy uniós intézményé, az Európai Tanácsé is. A tervezettől az elfogadott jogszabályig vezető úton az EP-nek számos lehetősége van a végső változat kialakítására.
Mindemellett az elmúlt években – miközben formális jogkörei nem változtak –, az EP egyre nagyobb befolyásra tett szert, és ez így helyes: bár eszünk ágában sincs megkérdőjelezni az EB vagy a Tanács demokratikus felhatalmazását, közvetlen, összeurópai választói legitimációja mégiscsak az EP-nek van. Az EP erős eszközökkel bír arra, hogy befolyásolja nem csak a konkrét jogszabályok tartalmát, de az EB törvényalkotói tevékenységét és annak fő irányait is. Hogy csak egy példát említsünk: az EP nyomásgyakorlása nélkül a Bizottság aligha alkotta volna meg az uniós támogatásokat a jogállami normák érvényesüléséhez kötő jogállamisági feltételességi mechanizmust. Az EP egyetértése szükséges az Európai Bizottság elnökének és tagjainak a megválasztásához is.
Az EP-képviselők nem pártfrakciókba tömörülnek, mint a nemzeti parlamentekben, nem is tehetnék ezt, hiszen összeurópai pártok nincsenek. Az európai szavazók országuk bevett, nemzeti pártjaira szavaznak, s aztán ezek a nemzeti pártok alkotnak (többé-kevésbé) azonos világnézetű, és közös célokon osztozó parlamenti csoportokat. E csoportok tagjait nem köti formális frakciófegyelem sem, azaz a határaik akár szavazásról szavazásra változhatnak. Ha egy pártnak nem tetszik az, ahogy a pártcsaládja valamely kérdésben állást foglal, akkor megteheti, hogy ő nem úgy voksol. Kis párt vagyok, nagy párt vagyok, veletek én nem szavazok. Hasonlóképpen az EP-ben nincs formális koalíció a pártcsaládok között sem. Az elmúlt öt évben előfordult, hogy egy-egy fontos törvényjavaslatot az EP-ben többségben lévő Európai Néppárt legtöbb képviselőjének ellenében szavazott meg a szociáldemokrata, a liberális és a zöld pártcsalád (és néhány szakadár konzervatív képviselő).
Az Európai Bizottság az elmúlt öt évben – különösen az előző ciklus passzivitásához és ambíciótlanságához képest – számos merész és eddig sosem látott, új, közös politikát indított el. (Ezekről – az Európai Zöld Megállapodásról, a közös európai hitelfelvételről, Ukrajna aktív támogatásáról, az egységes válságkezelésről a Covid-járvánnyal szemben – lapunk beloldalain közlünk hevenyészett lajstromot.) Ezek az irányok, forradalmi kezdeményezések, új jogszabályok azért is lehettek sikeresek, mert az EP legnagyobb parlamenti csoportjai, a jobboldali-konzervatív Európai Néppárt, a Szocialisták és Demokraták, a liberális Újítsuk meg Európát (Renew) és a Zöldek támogatták, nem egyszer maguk kezdeményezték őket – ha nem is mindig egyöntetűen, sokszor egymással is vitázva. A centrista koalíció jól működött együtt a Bizottsággal.
Június 9-én mindenekelőtt arról kell személyes döntést hoznunk, hogy a szavazatunkkal, az egyetlen szavazatunkkal, amellyel közvetlen befolyásunk lehet az unió jövőjére, melyik nagy parlamenti csoportot támogassuk.
Ma e centrista koalíció fennmaradásának esélyeit, illetve az általa vitt politikákat lehetetlen előre látni. A szélsőjobboldali és euroszkeptikus pártok esetleges erősödése a Néppártot is jobbra húzhatja. Ha e matematikai vonzás elég határozott lesz, az nem csak az egységesülő, föderatív jellegű Európa felé vezető irányt és az elmúlt öt év klasszikusan baloldali és zöld politikáit kérdőjelezheti meg, hanem az eddig elért eredményeket is – például a Zöld Megállapodás, a Green Deal egyes részeit, ne adj’ isten Ukrajna határozott uniós támogatását. Mindezen kételyek mellett azt sem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy ha favoritunk mégis az európai konzervatívok tiszteletre méltóan vállalkozóbarát, és a gazdasági növekedést szívén viselő csoportja lenne, akkor kire kéne szavaznunk Magyarországon. (Hacsak nem a KDNP-re.) Magyar Péter pártjának bizonyára jó esélye van a felvételre – de erről többet, mint hogy a Néppárt vezetője, Manfred Weber egyszer mondott valami biztatót, nem tudunk. És bár a Tisza Párt kétségkívül pártéletünk demokratikus mezsgyéjének reményekre jogosító szereplője, nem csak Magyar Péter euroszkeptikus nézetei hőköltethetik vissza az európai orientáció magunkfajta híveit. A lapunk oldalain olvasható interjújában a pártelnök arról is beszél, hogy az unió hibázik akkor, amikor a jogállamisági hiányosságokra hivatkozva megtagadja a Magyarországnak szánt, e pillanatban több mint tízmilliárd eurós források kifizetését. Az, hogy ezzel az unió nem Orbánt bünteti, hanem a magyar polgárokat, kétségkívül erős érv; főként azért, mert nem áll távol a valóságtól. Csakhogy pont ez lenne a lényeg, legalábbis innen, Magyarországról nézve – hogy az ország választóinak a többsége megértse: immár a személyes jólétét veszélyezteti a jelenlegi rezsim fennmaradása. Meglehet, a ráébredés már meg is kezdődött, s ennek éppenséggel maga Magyar Péter is a haszonélvezője.
Azoknak tehát, akiknek az unió további egységesülése, a magyarországi demokrácia helyreállítása melletti fellépés, a klímavédelem, Ukrajna további segítése, vagy egyszerűen a fasiszták megfékezése fekszik a szíve közepén, két európai választásuk lehet Magyarországon: a Szocialisták és Demokraták mezében kifutó Demokratikus Koalíció vagy a liberálisok csapatában játszó Momentum.
A két párt Európa-politikájában, a fontos ügyekben tett állásfoglalásaikban szinte lehetetlen különbséget találni. A DK-t lapzártánkkor biztosan a bejutási küszöb fölött mérik, a Momentum a közvélemény-kutatások szerint borotvaélen táncol. Az erre a pártra adott szavazat tehát olyan szerencsejáték, ahol még az oddsokkal sem vagyunk tisztában. Azt tudjuk csak, hogy Cseh Katalin derék és fontos munkát végzett az EP-ben, hogy a Renew elnökhelyetteseként fontos pillanatokban – például épp a jogállamisági mechanizmus ügyében – tudta a frakcióját rábírni a magyar demokrácia melletti kiállásra, s hogy ez a kiállás sokat számított az uniós politikában. S hogy nagy veszteség lenne Magyarországnak, ha elveszítené legjobb EP-képviselőjét június 9-én; amivel az egyetlen magyar liberális párt az itthoni politikában is nehéz helyzetbe kerülne.
Az EP-választáson durván 375 millió európai polgár jogosult a voksát leadni. A részvételt a 2019-es 50 százaléknál magasabbra várhatjuk – mondjuk azt, hogy 200 millióan fognak szavazni június 6. és 9. között. Egy olyan intézménybe választanak képviselőket, amely erősen korlátozott döntéshozatali felhatalmazásokkal rendelkezik, s amelynek működése a kívülálló számára jószerivel átláthatatlan, s hatalmas távolságra látszik a mindennapi életüktől. De ez az intézmény az egyetlen olyan hely Európában, ahol az európai nemzetek képviselői állandó párbeszédben állnak egymással, ahol folyamatosan beszélnek – és addig sem ölik egymást. Ehhez tehetjük most hozzá a mi egyetlen szavazatunkat – a nagy egész kétszázmilliomod részét. Menjenek el szavazni feltétlenül!
A lapszám további cikkei itt érhetőek el >>>
Heti hírlevelünkre itt tud feliratkozni >>>
