Magyar Narancs: Orbán Viktor hétfőn beült Volkswagen kisbuszába, hogy nyakába vegye az országot, továbbá városszerte megjelentek az első plakátok a rezsicsökkentésről. Hangulatában, tematikájában mennyire különbözik az idei harmadik kampány az előzőektől?
Tóth Csaba: Az önkormányzati választás hagyományosan olyan versengés, ahol az elért eredményeket nehéz országosan összesíteni, ezért az ellenzéki pártok inkább különböző területekre, részproblémákra, bizonyos körzetekre koncentrálnak majd. Míg az Együtt–PM elsősorban arra, hogy minél több erős fővárosi önkormányzati pozíciót szerezzen, addig a Jobbik a kisebb települési polgármestereire és a megyei közgyűlési helyekre fókuszál. Falus Ferenc Budapesten bajosan tudna azokkal az „univerzális” üzenetekkel választást nyerni, mint Pásztor Albert Miskolcon. Egyedül a Fidesz van olyan kormányzati és politikai-gazdasági helyzetben, hogy megpróbálkozhasson egységes arculatú kampánnyal. Ami azért is logikus, mert a helyhatósági választásokon – hacsak valami nagy balhé nem tapad hozzájuk – jellemzően a már hivatalban lévő vezetők indulnak jobb esélyekkel. Noha vannak helyi összecsapások például Zuglóban, a Belvárosban vagy éppen Szegeden, ezek a párhuzamos kampányok nem dominálják annyira az országos politikát, mint mondjuk az országgyűlési választások előjátékai.
MN: Falus Ferenc jelöltté válása óta hibát hibára halmoz, és mintha csak sodródna a baloldali pártok között. Az az érzet keletkezett, hogy őt csak mutatóba küldte pályára az ellenzék. Volt vagy lehet egyáltalán reális esélye a győzelemre?
| ||
TCS: Az EP-választáson a fővárosban a baloldalon felborult az erősorrend, és a kisebbnek hitt pártok megelőzték az MSZP-t. Ez rányomta bélyegét a budapesti egyeztetésekre, mert egyszerre két ellentétes törekvés jelent meg. Egyik oldalról mindenkinek az volt az érdeke, hogy legyen konszenzusos főpolgármester-jelölt, mert a választóik ezt várják el tőlük. A polgármesteri és önkormányzati helyeken való alkudozás mégis sokkal inkább szólt az egyes pártok közötti erőviszonyokról, hiszen míg egyes kerületekben komoly esélyük lehet nyerni, a főpolgármesteri poszt elhódítása sokkal nehezebb. Ebbe persze belejátszik az is, hogy Falus korán bakikat követett el, és egyelőre nem látszik az a karizma, ami „elvinne” egy kampányt. Az elmúlt hónapok fővárosi közhangulata ráadásul inkább az, hogy Tarlóst nemigen lehet megverni.
MN: Milyen tényezők játszanak Tarlós István kezére?
TCS: Egyrészt érvényesül az úgynevezett inkumbencia hatás, azaz a hatalomban lévő polgármester által élvezett helyzeti előny. A legtöbb polgármester – legyen szó kistelepülések, fővárosi kerületek vagy megyei jogú városok vezetőjéről –, hacsak nincs körülötte botrány, jellemzően jobban szerepel, mint a saját pártja. Botka László Szegeden, Tóth József a XIII. kerületben, Kósa Lajos Debrecenben a szavazatok számában rendre felülmúlja saját pártját. Annak idején ilyen volt Demszky Gábor, és most ilyennek látszik Tarlós István is. E hatásnak sok oka van: a helyi ismertség, a különböző helyi fejlesztések átadásai, az önkormányzati munkahelyek feletti rendelkezés, vagy a lakosokkal való állandó és közvetlen kapcsolat. Jellemző, hogy ott látjuk legjobbnak az ellenzék esélyeit, ahol még baloldali polgármester van hivatalban: például Szegeden vagy a fővárosi MSZP-s polgármesterek kerületeiben: Kispest, Angyalföld, Pesterzsébet.
MN: Ez számszerűen mit jelenthet?
TCS: Tarlósnak biztosan van egy 4-5 pontos előnye a Fidesz listás eredményével szemben, de ez lehet nagyobb is. Az említett faktoron túl a jobbikos szavazók nagyjából fele és az LMP-sek egy része is átszavaz rá. Ezért is van az, hogy például Budapesten a jobbikos Staudt Gábor alig 7 százalék körül szerepelt 2010-ben. A Jobbik választói is tudják, hogy jelöltjüknek nincs győzelmi esélye. A Fidesz tavasszal 38 százalékot kapott Budapesten. Ezt figyelembe véve – durván leegyszerűsítve – Tarlós legalább 42 százalékot kapott volna, az EP-választáson pedig ennél is többet. És itt van még a fővárosban nem gyenge LMP, továbbá indulnak kis pártok is: míg 2010-ben négy főpolgármester-jelölt volt, most tíz, és közülük a legtöbben Falustól vihetnek el szavazatokat. Mindezt összevetve nem látszik sok esély Falus győzelmére, bár egy hónap alatt bármi történhet. De még csak nem is ez a legrosszabb hír az ellenzék számára. Az új törvény ugyanis éppen azt a szintet törölte el a Fővárosi Közgyűlés közvetlen választásának megszüntetésével, ahol a baloldal hagyományosan a legjobban teljesített. A szavazatok abszolút számát tekintve hiába nincs sokkal elmaradva a jobboldal mögött Budapesten, e többségi rendszerben a kerületi polgármesterek adják majd a Fővárosi Közgyűlés nagy részét, és ezzel a fideszes többség biztosítottnak látszik.
MN: Az ellenzék a koordinált indulás mellett döntött, mert ez több helyet garantál a feleknek a kompenzációs listákon. Így a pártok tizenöt kerületben egymás jelöltjeit támogatják, hét kerületet viszont lényegében feladtak, mivel egymással szemben indulnak. Ez pedig a részvétel visszaeséséhez és Falus további gyengüléséhez vezethet.
TCS: Áprilisban sem azt láttuk, hogy ahol a Fidesz egyéniben esélyesebbnek látszott, ott sokkal magasabb lett volna a részvétel. Nem hinném, hogy egy második kerületi baloldali szavazó azért ne menne el választani, mert helyben a DK, az MSZP és az Együtt–PM külön jelöltet állít. Ráadásul a budapesti választási részvételi adatok választásról választásra stabil arányokat mutatnak. Azt valóban nem tudhatjuk, hogy az elmúlt hónapok baloldali belháborúi milyen hatást gyakoroltak az átszavazási hajlandóságra. Az egyes kerületekben, ahol közös polgármesterjelöltet állít az ellenzék, igen eltérő intenzitással zajlanak az egyeztetések. Ott van például az egyébként nem esélytelen XI. kerület, ahol ugyan a többi baloldali párt nem indít jelöltet Molnár Gyulával szemben, de érezhetően nem is fogják összetörni magukat a helyi kampányban.
MN: Akkor is feltűnő, hogy miközben az országgyűlési választáson a baloldali összefogás pártjai a közös listán hét kerületben is megelőzték a Fideszt, a májusi – alacsony részvétel mellett zajló – EP-voksoláson együttesen már csak két helyen sikerült felülkerekedniük a kormánypártokon.
TCS: De ennek a mi modelljeink alapján nem sok köze van a választási részvételhez, amit részint mutat az is, hogy a kerületek sorrendje nem változott. Az országgyűlési és az EP-választások között a baloldal a vártnál rosszabb országgyűlési szereplés okán válságba került, a Fidesz javára pedig jelentkeztek a győzteshez húzás jól ismert tünetei. Ez a hatás mostanra kezd fakulni, ami egy természetes folyamat – így volt négy éve is. Ma valamivel gyengébbnek látszik a Fidesz, mint négy éve ugyanekkor, de ez nem jelentős különbség. Szerintem az enyhe visszaesésben annak a bizonyos RTL-hatásnak is szerepe lehet. Az, hogy a messze legnézettebb és legnagyobb elérésű televízió három hónapja folyamatosan kormányellenes hangulatban közli a híreit, előbb-utóbb érzékelteti hatását.
MN: Mit mutatnak a friss számok, hány kerületben van esélye győzelemre a baloldali összefogásnak?
TCS: Összességében arra jutottunk, hogy a 2010-esnél jobb eredményt fog elérni a baloldal a fővárosban. Akkor három budapesti kerület került MSZP-s irányítás alá, én most 4-5 kerületi győzelmet találok reálisnak a baloldal számára, de a 7-8 sem kizárt. A három, jelenleg is MSZP-s polgármester vezette kerületen túl olyan városrészekben lehet esélye az ellenzéknek, ahol a lakosság nagyobbik része szociodemográfiai tekintetben baloldalinak vagy liberálisnak mondható, és van olyan aktuális körülmény, ami egyébként is az ő irányukba hajtja a vizet. Ilyen lehet például Zugló vagy Újpest. Zuglóban a helyi vezetés sorozatos korrupciós ügyei a baloldalnak kedveznek, Újpest pedig az egyik legbaloldalibb pesti kerület. Ezeken túl a XXI., a X. és a XV. megnyerésére nyílhat esély.
MN: Friss kutatásuk alapján sokkoló eredményekre lehet számítani a megyei közgyűlések összetételében. Ezekre a listákra ugyebár a megyei jogú városok lakosai nem, csak adott megye kisvárosi és falusi szavazói voksolnak. Óriásit tarolhat a Fidesz – és a Jobbik.
TCS: Szinte biztos, hogy mindenhol a Fidesz nyer majd, a legnagyobb kérdés csupán az, hogy meglesz-e a Fidesz abszolút többsége az összes közgyűlésben. Szerintünk nem. Ezenkívül a további pártok egymáshoz való viszonyát lesz még érdemes elemezni. A Jobbik a legtöbb helyen második lesz, de egyáltalán nem mindegy, mennyivel előzi meg például az MSZP-t, és hogy a baloldali pártok közül ki tud végre érdemben megjelenni vidéken is. Ha átszámoljuk az EP-választási eredményeket megyei közgyűlési eredményre, akkor a baloldali pártok közül az MSZP és a DK jobban, az Együtt és az LMP rosszabbul szerepelt. Utóbbi két – jellemzően urbánus – párt könnyen lehet, hogy csak két-három megyei közgyűlésben lesz jelen. Azt viszont azért látni kell, hogy a megyei közgyűléseknek nincs valódi politikai súlyuk. Mivel azonban az önkormányzati választások eredményét nehéz országosan értékelni, egyedül a megyei közgyűlések összetételei adnak valamiféle viszonyítási alapot, és hát bizonyosan nagyon szép narancssárga többséget mutató diagramokat lehet majd mutogatni a tévében.
MN: A megyei jogú városok közül hol lehet reális esélye a baloldalnak?
TCS: Szeged mellett Miskolcot mondanám még, de az aktuális fejlemények és a Pásztor Albert körüli hercehurca miatt ott is nagyok a kérdőjelek. Salgótarján és Szombathely tűnhet még nyerhetőnek eltérő okok miatt, de ezzel együtt több esélyét látom annak, hogy a baloldali pártok inkább a fővárosban szereznek erős pozíciókat.
MN: Mire számít a választások után?
TCS: Mindkét politikai térfélen lényegében ugyanaz folytatódik, mint eddig, csak nagyobb intenzitással. Az MSZP, a DK és az Együtt–PM tovább verseng a baloldal vezető pozíciójáért. Már látszik, hogy a DK az egységes baloldali bázis irányába mozdulna el, az Együtt–PM viszont tartaná magát függetlenségéhez, az MSZP vívódik, de láthatóan elszánt, hogy ne engedje vissza Gyurcsány Ferencet. Gyurcsány személye önmagában feloldhatatlan problémának látszik a baloldalon: vele szinte képtelenség nyerni, az ő növekvő tábora nélkül pedig úgyszintén egyre nehezebb nyerni. Egy valamit a szereplőknek előbb-utóbb látni kell: ezek a pártok így sem külön-külön, sem összefogva nem tudnak életképes alternatívát állítani a Fidesznek. Egészen újszerű formulákra, elgondolásokra, szervezeti megoldások kutatására van szükség, és szerintem akkor jár a legjobban a baloldal, ha a következő éveket ennek a munkának szenteli. Ezzel együtt valószínűbb, hogy rövid távon és napi szinten egyelőre folytatódik a küzdelem a térfél domináns pozíciójáért. De ez egy meddő küzdelem lesz.
MN: És a Fidesz?
TCS: A gazdasági pozíciókért folytatott küzdelem éleződik, hiszen nem lesz ott már az a fék sem, amit a közelgő választások jelentettek. A harc a fejlesztési forrásokért folyik majd. És paradox módon minél gyengébb az ellenzék, annál nagyobb konfliktusokra lehet számítani a Fideszen belül, mert nem lesz olyan nyomás kívülről, ami összefogásra késztetné a pártot. Ezt a rendszert, ezt a tábort a konfliktusok éltetik és tartják egyben. A belföldi, majd a külföldi politikai ellenfelek és a civilek után logikus, hogy a belső ellenzéken, az „árulókon” a sor. Nem lennék meglepődve, ha egy-két éven belül ott tartanánk, hogy a Fidesz keményvonalasai a párt centristább, mérsékeltebb erőit Brüsszel liberális ügynökeiként emlegetik.
MN: Ez vajon Orbán Viktor habitusából vagy egy átgondolt, a tábor egybentartását célzó politikai stratégiából ered?
TCS: Amikor egy politikai párt egymás után másodszor szerez kétharmados parlamenti többséget és képes megosztani az ellenzéket, akkor idővel a konfliktusok természetszerűen körön belülre kerülnek. A Fidesz plurális néppárt, amely többé-kevésbé a társadalom minden rétegét lefedi, törvényszerű tehát, hogy ha egyedül kormányoz, a társadalmi konfliktusok a kormányzati politikán belül is artikulálódnak. Nehéz ilyen monolit rendszereket úgy egyben tartani, hogy nem sérülnek érdekek. Láthatóvá válhat egy másik neuralgikus pont is: az ilyen típusú rezsimek általában az utódlásért folytatott küzdelmek idején szoktak meggyengülni. Nem gondolom életszerűtlennek, hogy a ciklus egyik szakaszában tényleg átalakul a közjogi struktúra és egyfajta félprezidenciális rendszert hoz létre a kétharmad. Az pedig kinyithatja ezeket a kérdéseket.
MN: Mi szólhat az átalakítás mellett? Orbán úgy is tudná gyakorolni a politikai hatalmat, hogy az operatív irányítást és a miniszterelnöki teendőket kiengedi a kezéből?
TCS: Az újabb kétharmados győzelem után már nincs hova fejlődnie ennek a hatalmi konstrukciónak. Orbán Viktor huszonöt éve van a magyar politika élvonalában, ebből nyolc évet volt miniszterelnök. Tudja, hogy az ilyen politikai karrierekre milyen veszélyek leselkednek, és feltehetően nem szeretne megbukva távozni a posztjáról. Racionálisabb volna a miniszterelnök részéről eltávolodni a napi politikától úgy, hogy közben mégis irányítja a rendszert. Ha a félprezidenciális rendszerben a parlamenti többség az elnök pártjáé, akkor az elnök hatalma szinte korlátlan – mint például Franciaországban. Meglepne, ha ez nem jutna Orbán Viktor eszébe, még ha az ötlet rejthet is magában kockázatokat. Egy ilyen helyzetben természetszerűen megnő a párton belüli második vonal szerepe. A Fidesz számára az jelenthet problémát, hogy a második vonal, és itt elsősorban Lázár Jánost és Rogán Antalt szokás kiemelni, nem rendelkezik Orbánhoz hasonló karizmatikus erényekkel és népszerűséggel a jobboldalon. Ez természetesen a miniszterelnök akarata szerint alakult így, hiszen róla köztudott, hogy gyakran állítja egymással szembe a párt erős embereit. Épp ennek eredményeként állhat elő az a furcsa helyzet, hogy idővel Orbán Viktor személyes politikai érdekei akár szembekerülhetnek a Fidesz érdekeivel. Éppen a rendszer jellege okán azonban ez csak „kremlinológiai” módszerekkel ismerhető meg: azt, hogy milyen stratégiában gondolkodik Orbán Viktor, csak ő tudhatja – kívülről legfeljebb spekulálhatunk.
