A négy évvel ezelőtti, a tandíjról, a vizitdíjról és a kórházi napidíjról szóló népszavazás a 2006 őszén kirobbant politikai válságot zárta le: a referendumot követően az MSZP-SZDSZ-koalíció felbomlott, és világossá vált az is, hogy Gyurcsány Ferenc kormányfőnek mennie kell - csak az időpont volt kérdés (egy évig húzta még). 2008. március 9. azonban nem csupán egy bizonytalan kormánykoalíció mind áttekinthetetlenebbé és kontraproduktívabbá váló reformtörekvéseinek a végére tett pontot, hanem annak a folyamatnak is fontos állomása volt, amelynek kifutásáról manapság elég sokat tudunk már.
A 2008-as népszavazás Orbán Viktor 2006 őszén indított kormánybuktató akciójának volt logikus és kikerülhetetlen következménye. (A népszavazás részletes története a Narancs hajdani írásai alapján pompásan rekonstruálható, például: Kérdéses kérdések, Magyar Narancs, 2006. november 2., Urnák népe, 2007. március 15., A tartozás, 2007. június 28., ""Tényleg veszélyes precedens", 2007. július 5., Rohannának a népszavazásba, 2007. október 25., Megfújta a harsonákat, 2008. január 31., Teljes homály, 2008. február 21.) Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő zavargások nyomán Orbán a közelgő önkormányzati választásokat a kudarcos tavaszi országgyűlési választások "harmadik fordulójának" nevezte ki. Azt sugallta híveinek, hogy a nagyarányú győzelemmel a kormány akár le is váltható. A Fidesz 2006. október 1-jén tarolt ugyan, ám mivel október 2-án is az MSZP-SZDSZ-koalíció kormányzott, Orbán 72 órás ultimátumot volt kénytelen kiadni: a kormány vagy lemond három napon belül, vagy pedig - nos, ez végül is nem derült ki. Az "ultimátum" kudarcát a Kossuth téri fideszes nagygyűléssorozat követte, szónokokkal és énekesekkel, ám idővel az is elhalt. Az utólag kiszivárogtatott "információk" szerint persze Orbán zseniálisan taktikázott, mivel úgymond abszurd követelésével a végzetes népszerűségvesztést elszenvedő Gyurcsány mögé kényszerítette az MSZP-t. Pedig nemcsak azóta derült ki (először Lengyel László Narancs-interjújából, majd Fodor Gábor közléseiből), hogy Orbán Surányi György volt jegybankelnököt elfogadható megoldásnak tartotta volna egy szakértői kormány élén - már akkor is jól látható volt: Orbán komolyan reménykedett minimum egy kormányfőcserében. (Valószínűleg kevesen emlékeznek rá, de 2006 végén már azért bízott a kormány 2007. tavaszi bukásában, mert a magas gáz- és áramszámlák kiváltotta népharag biztos elsöpri a koalíciót.)
Tétre tét
Orbán a türelmetlen tábor megnyugtatására és egyben tartására 2006. október 23-án hirdette meg a népszavazási kezdeményezést, hét kérdésben. (Azokban a napokban indult útjára az egymilliós petíció, meg az Igen, Magyarország! Charta is.) A gáz- és áramlázadás elmaradása miatt 2007 tavaszán aztán a Fidesz leporolta a fél évvel azelőtti kérdéseket - meg azért is, mert az Alkotmánybíróság (AB) akkortájt döntött a megtámadott és az Országos Választási Bizottság (OVB) által részben elutasított hét kezdeményezésről. Csak három élte túl a törvényességi próbát (a kórház-privatizációs, a patikaliberalizációs és a földkérdés), kettőt az AB végleg elmeszelt (egy nyelvtanilag is rosszul megfogalmazott kérdést a miniszteri kártérítési felelősségről, valamint a nyugdíjasok munkavállalását érintő kezdeményezést), kettőt pedig (a vizitdíj és a tandíj elvetéséről szólót) formai okokra hivatkozva visszautalt az OVB hatáskörébe.
E ponton érdemes felidézni azt a jogi vitát, amelyet az AB és az OVB folytatott a fideszes kérdések hitelesítéséről. A választási bizottság azzal az indokkal lőtte ki a tan- és vizitdíjas kérdést, hogy azok a kormányprogramot vagy a folyó költségvetést érintik - márpedig népszavazást ilyen ügyekben nem lehet tartani. A Fidesz pontatlanul megfogalmazott kérdéseit formai okok miatt valóban nem lehetett hitelesíteni (az AB is erre hivatkozott). A vonatkozó törvények menet közbeni módosításával a kormány azonban elszívta a maradék levegőt is a kezdeményezők elől. Amikor a Fidesz az OVB jogos kifogását - elfogadott költségvetésről nincs népszavazás - kivédendő a kérdés szövegét úgy fogalmazta át, hogy a népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen fizetni, a kormány gyorsan lépett, és a megfelelő törvényhelyre a "bármikor" szó beillesztésével rendszeres évi költségvetési bevétellé nyilvánította a támadott hozzájárulásokat.
Az AB többfordulónyi, látványos AB-OVB-csörték után meghökkentő választ adott: azt mondta ki, hogy csak a költségvetés kiadási oldala tiltott referendumtéma, a bevételi nem; és bár a kormányprogram egészéről nem lehet népszavazni, egyes részeiről igen. Az alkotmánybírák határozatukban voltaképpen utasították az OVB-t a fideszes - a tan-, a vizit- és a kórházi napidíjra vonatkozó - kérdések hitelesítésére, amit a bizottság többsége meg is tett.
Miközben a referendumlehetőségeket szélesítő AB-döntések a többpárti képviseleti demokrácia fundamentumát kezdték ki, a Fidesz elindította "népszavazás-cunami" a népszavazás intézményét politikailag üresítette ki. Orbánék példáján felbuzdulva magánszemélyek és különféle szervezetek 2007-ben 424 népszavazási kezdeményezést nyújtottak be az OVB-nek. Ha a Fidesz ezt az intézményt szimpla hatalmi célok érdekében a kormányzás ellehetetlenítésére használja, akkor a kormány is használhatja az ellenzéki kezdeményezések megtorpedózására - ez lehetett a motivációja annak a kormánypárti akciósorozatnak, amely Gyurcsány "köztisztasági csomagját" kívánta a nép döntésére bízni. A kormányzati cél egyértelmű volt: valamennyi - ellenzéki és kormánypárti - kérdés egyetlen űrlapon jelenjen meg, hogy ez elvegye a vizitdíjas akció élét, mozgósító erejét. Hónapok teltek el népszavazási kérdések benyújtásával, elutasításával, a fellebbezésekkel, a hitelesített kérdések elévülésével és újbóli benyújtásával, és persze a mindezekből következő politikai "vitákkal". Amikor a tragikomédia lezárult, maradt a három eredeti kérdés. Márciusban ezeket nyomtatták a szavazólapokra.
Kudarcra kudarc
2008. március 9-én a szavazók elsöprő többséggel támogatták a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlését. A meglepetés nem is ez, hanem a részvételi arány volt: a választásra jogosultak 50,51 százaléka, 4 millió 61 ezer ember voksolt, és mindhárom kérdésre 3 millió 300 ezernél többen szavaztak igennel. A kilőtt hozzájárulásokat 2009. január 1-jével kellett volna megszüntetni - a kormány azonban már három hét múlva, április 1-jén meglépte ezt. Az addig is félszívvel, következetlenül vállalt reformkezdeményezések ezután egytől egyig elhaltak - amikor kiderült, hogy "magánszemélyek" az egészségbiztosítás tervezett átalakítását is népszavazással akarják megfúrni, a kormány önként visszakozott.
A népszavazás persze nem az egészség- vagy az oktatásügyről szólt, hanem a koalícióval szembeni ellenszenv kinyilvánításáról. (Ahogyan 1993 májusában a társadalombiztosítási önkormányzatok megválasztása is mindenekelőtt az ellenzéki MSZP melletti szimpátia- és az MDF-kormánnyal szembeni büntető szavazás volt.) Orbán a kampány hajrájában ezt nyíltan is meghirdette, amikor arról beszélt, hogy a "szociális népszavazáson" az első igennel az emberek kiállhatnak az önbecsülésükért, a másodikkal a pénzükért, a harmadikkal pedig megüzenhetik, hogy hazug politikusoknak nincs helyük a közéletben. Az, hogy a vizit- és tandíjellenes hisztéria merő hazugságon alapul, a népszavazás után gyorsan kiderült: hiszen míg Orbán azzal indította a kampányt, hogy egyik díjra sincs szükség, addig a március 9-i győzelmi beszédében felszólította a kormányt az eltörölt díjak összegének költségvetési pótlására. (Azaz az oktatás- és egészségügynek mégiscsak szüksége volt a díjakból származó bevételekre.)
A szociális népszavazás a 2006 őszén kirobbant válságot megoldotta a maga módján - ám elmélyített egy annál sokkal súlyosabb válságot.
Az 1990-es berendezkedésnek két végzetes hibája volt: a párt- és kampányfinanszírozás megoldatlansága, valamint a politikai osztály képtelensége a megegyezéses, ciklusokon átívelő országépítésre. Az előbbi a korrupciónak nyitott széles teret, az utóbbi a közösen elért haladás élményét lehetetlenítette el, s gyengítette így le a köztársaságot. Az előbbiben nehéz a felelősség kiporciózása, az utóbbiban nem. Az eredendő bűnt a Fidesz követte el akkor, amikor 1998-as kampányát jórészt a Bokros-csomag kategorikus tagadására építette. 1995-ben, a megszorító intézkedések bevezetésekor Varga Mihály majdani pénzügyminiszter még azt mondta, hogy a Bokros-csomaggal egyetlen baj van: az, hogy nem a Fidesz nevéhez kapcsolódik. Ha a csomag egyes elemeit lehetett is vitatni, azzal akkor mindenki tisztában volt, hogy a pénzügyi összeomlástól mentette meg Magyarországot. És azzal is, hogy Bokros Lajos intézkedései ahhoz a gazdasági fejlődéshez teremtik meg az alapot, aminek az érdekében rendszert váltottunk.
Ami a Bokros-csomag megtagadásával kezdődött, az folytatódik azóta is, immár több mint másfél évtizede. A Fidesz felmondta azt a konszenzust, hogy a politikai szervezetek a nézetkülönbségek ellenére is közös felelősséggel tartoznak az országért. E fordulat megmutatkozott olyan gazdaságilag másodlagos, ám szimbolikus jelentőségű ügyekben, mint amilyen a Nemzeti Színházé volt, és olyan súlyos esetekben is, mint a magánnyugdíjreform (az egyetlen megvalósított hazai reform) felszámolása. Vagy - máig húzódóan - a felsőoktatási és egészségügyi reformkezdeményezések megtörése, illetve visszafordítása.
E konszenzus felmondását hivatott aztán "morálisan" igazolni a "mi vagy ők" kategorikusnak láttatott választási kényszere, a politikai ellenfél, a más véleményűek ellenséggé nyilvánítása, a zsarolás a hazafisággal, a nemzettel; meg a 2006 őszén hisztérikussá gerjesztett, széles körben hódító álvita az ország "erkölcsi válságáról". Megszűnt a dolgok értelmes megvitathatóságának a lehetősége, a Fidesz megkívánta lojalitás mindent felülírt. Az orbáni gazdaságpolitikát ma már súlyos bírálattal illető "jobboldali közgazdászok" 2008-ban mélyen hallgattak - pedig a mai katasztrófának pontosan az a politika ágyazott meg, amelynek fő attrakciója a március 9-i referendum volt. (Az egyik legszomorúbb mementó Járai Zsigmond egy-egy akkori nyilatkozata a "szociális népszavazás" hatásairól; az, ahogyan a szakmai meggyőződést és a vezér politikája iránti lojalitást összecsiszolni igyekszik.)
Az ellenzéki Orbán hadat üzent annak az egyszerű igazságnak, hogy a fedezet nélküli jóléti kiadások előbb-utóbb a jólét esélyeit emésztik fel; és hogy a szolgáltatásoknak ára van, amiért viszont előbb-utóbb minőséget kapunk. Az állami gondoskodás hol nyílt, hol kimondatlan ígéretével, az ingyenesség, a "nekünk jár" hazug képzetével Orbán nem egyszerűen becsapta az országot, a pártját, a választóit. Hanem felelőtlenül ráerősített arra a hamis nosztalgiára, arra a máig élő tévhitre, hogy a magyar társadalom boldogulása nem a versenyben megmért egyéni teljesítmények összességén, hanem a közösből osztott javak mennyiségén és az ahhoz való hozzáférésen múlik. (Most épp az uniós forrásokhoz való hozzájutásán, amit, ugye, "nem vehetnek el tőlünk".) Csekély vigasz, hogy a miniszterelnök Orbánra most ráomlott évtizedes hamis politikája - hiszen a romok nemcsak őt, de az országot is könnyen maguk alá temethetik.
