A Horthy-korszakbeli sajtótörvények tanúsága szerint Magyarországon a Tanácsköztársaság leverésétől egészen a 30-as évekig háború volt. Legalábbis a háborús "rendkívüli állapotot" mindvégig fenntartó jogszabályok legitimálták a kormányzat sajtópolitikáját: ez alkalmat teremtett az ellenforradalmi rendszernek az előzetes cenzúra fenntartására, a hiánygazdaság miatt a papírellátás központi ellenőrzésére, illetve a lapengedélyezések szigorítására. Ráadásul 1919 őszétől 1921 tavaszáig attrocitások sorozata sújtotta a minimálisan is ellenzéki vagy ellenzéki hírben álló sajtót. Például a Népszava a fehérterror rémtetteiről képes riportsorozatot közölt. Alig két héttel azután, hogy a fővezér fehér lováról
tetemre hívta
a fővárost, szétverték a Népszava szerkesztőségét, illetve nyomdáját. A lap ezután ígéretet kapott a fővezérség sajtófőnökétől, hogy visszaszorítják a túlkapásokat - ám 1920. február 20-án Somogyi Béla, a Népszava főszerkesztőjének halálhírét kellett közölniük a címlapon, akinek holttestét a Dunában találták meg. A magyar sajtótörténet egyik legsötétebb pillanata, amikor a gyilkosságról szóló gyászcikket is csak cenzúrázott változatban jelentethette meg a lap. A főszerkesztő egy ideje már nem mert lapzárta után, éjszaka egyedül az utcára menni: névtelen fenyegető leveleket kapott, az egyiken az aláírás helyén az állt, hogy a "tényleges tisztek". Maga Horthy korábban a Gellért Szállóban tartott nyilvános vacsorán jelentette ki tisztjei előtt, hogy Somogyit meg kell büntetni. A végzetes éjszakán, 1920. február 17-én néhány különítményes tiszt megtámadta Somogyit és az őt kísérő fiatal munkatársát, Bacsó Bélát. A két újságírót megkínozták, majd meggyilkolták. Bár a rendőrség gyorsan kiderítette a tettesek kilétét, az elkövetők büntetlenül megúszták a gyilkosságot. (Az egyik tiszt, Kovarcz Emil később Szálasi Ferenc környezetében tűnt fel.) Mivel a gyilkosságot a Horthy közvetlen környezetébe tartozók követték el, a félelem rátelepedett az újságíró-társadalomra, és csaknem minden ellenállást megtört. A fizikai megsemmisítés veszélye nemhogy a háború előtti, de alatti Magyarországon is elképzelhetetlen volt egy újságíró számára.
Bár a cenzúrát Bethlen István miniszterelnöksége (1921-1931) alatt hivatalosan megszüntették, a sajtótermékek utcai és házaló terjesztését egy belügyminiszteri rendeletben úgy szabályozták, hogy a kormány a sajtótermékeket továbbra is betilthatta átmenetileg vagy véglegesen. Ráadásul a konszolidáció időszakában "államvédelmi szempontok megsértése" miatt is indulhatott sajtóper, így például osztály elleni izgatás,
nemzetgyalázás
és a kormányzó megsértése miatt. A Népszava ellen 1925-27 között az államügyész összesen 347 sajtópert indított. Amikor az egyik betiltás alkalmával a nyomdászok sztrájkba léptek, és a Typographia című folyóirat szolidaritást vállalt velük egyik cikkében, annak szerzőjét is elítélték nemzetgyalázásért. 1932-ben a bíróság elé került egy építőipari válság okait feltáró cikk szerzője is, mert azt állította, hogy az építőmunkások 35-40 filléres órabérért való dolgoztatása kizsákmányolás. Védője hiába támasztotta alá a lap állítását egy munkáltatói szaklapból vett adatokkal, az újságírót "osztály elleni izgatás bűntettében" bűnösnek találták és hét hónapi börtönre ítélték. 1938-ra már széles palettája volt a sajtó útján elkövethető bűncselekményeknek: felségsértésre felhívás, izgatás és lázítás, királyság intézményeinek megtámadása, bűntett és bűntevő feldicsérése, államfelforgatásra izgatás.
A két világháború között a sajtóirányítás fő eszköze az állami szubvenció volt: a támogatást miniszterelnöki jóváhagyás után a főispánok, a kormány megbízottai állapították meg és osztották el. Tőlük függött a lapokat kiadó nyomdavállalatok állami munkával ellátása is. Ha valamelyik támogatott lap kritikus hangot ütött meg, a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője azonnal felszólította az illetékes főispánt a szerkesztő megrendszabályozására. A főispánok bevonása a sajtó irányításába nem volt új, már a lapengedélyezés szigorítása idején is a Miniszterelnökség Sajtóosztályának minden kérvényhez egy formanyomtatványt kellett kitöltenie, amelynek "Illetékes főispán, illetve hatóság szakvéleményének kikérése" című része így szólt: "Szíveskedjék sürgősen véleményt nyilvánítani atekintetben, vajjon a tervezett lap megjelenése közérdekből kívánatos és szükséges-e, s a folyamodó (...), illetve a mögötte/ük álló esetleges érdekeltség a lap nemzeti irányát kellően biztosítják-e?" A kormány támogatáspolitikájának eredményeként a vidéki ellenzéki lapok sorban eltűntek.
A második világháború idején az MTI vezetőjének Kozma Miklós századost, a szegedi fővezérség propaganda-hírszerző és elhárító osztályának vezetőjét nevezték ki, aki 1941-ig maradt elnök. Ő rendelte el, hogy Horthyt vidéki útjain az MTI-től egy-egy
megbízható újságíró
kell hogy kísérje, az információk csak az irodán keresztül juthattak a bel- és külföldi sajtóhoz. Az MTI mindig hangoztatta függetlenségét, de erről Kozma fennmaradt naplójegyzeteiben is beismerte, hogy "lényegében akkor sem volt igaz, de mindenki úgy tett, mintha hinné, hogy igaz, s mert a látszatot mindenki védte...".
Az 1939-ben német és olasz mintára megalapított Magyar Országos Sajtókamara látszólag rendelkezett bizonyos autonómiával, maga választotta tisztségviselői karát, de költségvetési felügyeletét a kormány gyakorolta. A sajtókamara, a zsidótörvények és a visszahozott háborús cenzúra 1939-től meghatározták a sajtó nagyobbik felének hangvételét, világnézeti állásfoglalását - megtörtént az "őrségváltás", ahogy azt a fajvédő elv harcosai hangoztatták. A kamarai felvételnek tulajdonképpen egyetlen feltétele volt: a származás, amennyiben a jelölt a "nemzeti és keresztény" gondolat harcosának adta ki magát. Az ambiciózus emberek általában a szélsőjobbhoz csatlakoztak, nem zárkózva el a kötelező szorgalmi feladatoktól, az antiszemita és nacionalista szólamok ismétlésétől. A kamarai tagság már a jelölteknek is előnyös javadalmazást, katonai felmentést és kitűnő összeköttetéseket hozott.
A Népszava ebben az időben már csak virágnyelven közvetíthette a frontról a híreket és beszélhetett a szocialista gondolatról a cenzúra szigorítása miatt. Az 1944. március 19-i megszállása után már úgy sem: a repülőterekkel, a postával és a hidakkal egy időben a németek elfoglalták a lap Conti utcai szerkesztőségi épületét, mint a város egyik stratégiai pontját.
