Sára Sándor 1962-es Cigányok című dokumentumfilmjében egy romani és magyar nyelven énekelt dal hallható. „Elvitte a német a gyerekek apját / Jaj, ahogy elvitte, vissza sose adja / Agyonlőnek, babám, agyon is gyilkolnak / Jaj, a nagy utaknak, nem jöhetek vissza / Agyonvernek anyám, agyon is gyilkolnak / Jaj, pedig nem loptam, bűntelen a lelkem / Istenem, országom, hol lesz meghalásom, hol / Vagy erdőn, vagy mezőn.” A rendező utóbb úgy emlékezett, nem tudatosan választotta az Erdős Kamill etnográfus gyűjtéséből származó éneket. Bár a filmet az „előítéletek, a faji megkülönböztetés ellen” készítette, véletlenül emelte be ezt az akkor még tabunak számító témát, a cigányok fasizmus alatt átélt szenvedéseit a film narratívájába.
Mit mond a dal nekünk a romák II. világháború alatt elszenvedett üldöztetéseiről és ezek emlékezetéről? Távolabbról közelítve: hogyan alakul a roma holokauszt emlékezetének története? Kik és miért szólaltak meg először? Milyen más történetek „beszélődnek el” a holokauszt emlékezettörténetén keresztül? Miért minősül „elfelejtettnek”, „elhallgatottnak”, „némának” vagy hiányosnak a romák holokausztemlékezete? Milyen szerepet játszik mindez az elismerésért folytatott roma polgárjogi küzdelemben? Miért csap be minket a „mi” emlékezetünk, és miért gondoljuk egy létező dologról, hogy nincs?
Emlékezet és emancipáció
A Kemény István vezetésével készült 1971-es országos reprezentatív cigányfelmérés során a kutatókra „felfedezésként” hatottak a romák 1940-es évekbeli üldözéseiről szóló történetek. Például egy Lengyel Gabriella által készített élettörténet-interjúban Kolompár Györgyné elmesélte, hogy 1944-ben elvitték a férjét katonának. „Akkor itt maradtam tizenegy gyerekkel, mert kerültek hozzám azokban a háborús időkben nevelt gyerekek is, a férjem testvéreitől, akiket befogadtam. (…) Közben minket elvittek a komárvárosi internálóba. Valamilyen gettóba. A nyilasok. Elvitték az egész cigányokat, zsidókat, cigányokat mind összeszedték. Annyian voltak Komáromban, abban a helyiségben, ahova letettek minket Révkomáromban, hogy egymás hátán voltunk. Ott annyi volt a halott, megettek a tetűk bennünket, a halottak csomóra. Nem törődött velük senki egyáltalán. Egy hónapig ott voltunk. Nagyon sokat kivittek Németországba, akik vissza se jöttek, csak páran.”
A felmérés profiljából fakadóan azonban e téma akkor nem került előtérbe (csak később, a rendszerváltást követően), miközben a romák mindennapi életébe ágyazott tudást jelentette.
A holokauszt története és annak roma emlékezete szorosan összefügg az emancipációért küzdő nemzetközi roma mozgalom megszületésével és megerősödésével. A mozgalom indulása az 1971-es első, Londonban rendezett Roma Világkongresszusra datálható; az ott megalakult, háborús bűnökkel foglalkozó bizottság faladata az volt, hogy az „elfelejtett roma holokauszt” tényét a nyilvánossággal megismertesse. Ebben a kontextusban esett szó az európai roma holokauszt emlékműve és emléknapja fontosságáról, a kárpótlási folyamat támogatásáról és a náci üldöztetések történetének megírásáról. Londonban nem volt Magyarországról érkezett résztvevő, de a bizottság a tagjai közé hívta Lakatos Menyhért írót, aki a Kemény-kutatások egyik résztvevője is volt (Kemény István személye és kutatásai megkerülhetetlenek a roma mozgalom történetének vizsgálatakor). Lakatos a következő évi ülésről távol maradt, levelében azonban úgy fogalmazott, hogy „bizonyos dolgok javultak a jelen kormányzat alatt, mégsem elhanyagolhatók a romákkal szembeni rasszista indíttatású cselekmények, illetve a kommunista kormánynak ügyelnie kell arra, hogy ne essen Mária Terézia hibájába, és ne erőltesse az asszimilációt mindenekfelett”. 1978-ban már Lakatos és Choli Daróczi József együtt ment a genfi második Roma Világkongresszusra, s meghatározó alakjaivá váltak a nemzetközi roma szcénának – ahogyan Péli Tamás vagy később Daróczi Ágnes –, s nemzetközi szinten is kiemelkedő szerepet játszottak a roma holokauszt emlékezetének tematizálásában; hogy mást ne mondjunk, az elnevezésvitában Daróczi Ágnes javasolta a roma holokausztra az idővel kanonizálódott porrajmos kifejezést. A nemzetközi roma mozgalom egyik jelentős eredménye a 2001-ben megnyitott Az európai romák elpusztítása című kiállítás mind emlékezettörténeti (miután a porrajmos Auschwitz, azaz a holokauszt metaforikus jelölője terének a része lett), mind politikai szempontból (a holokauszt történetén keresztül az európai történelem része lett a romák története).
A magyarországi roma holokauszt emlékezete is e két pillér között ingadozik. Choli Daróczi József a roma áldozatok nyíregyházi emlékművének 1993-as avatásán így fogalmazott: „Ünnepelni jöttünk? Nem. Nem ünneplünk, szomorúan emlékezünk. Emlékezünk és tiltakozunk.” Emlékezni a múltra és tiltakozni a társadalmon kívüliség, a diszkrimináció, a peremre szorítottság, a méltóságtól való megfosztás ellen, kiállni azért, hogy a romák egyenlő és teljes értékű állampolgárai legyenek a magyar társadalomnak. Nemcsak 1993-ban, de előtte és utána is érvényes megállapítások ezek. Lojkó Lakatos József Elfelejtett holtak című filmjében (1981) megszólal a történész és a túlélő, énekel benne Bangó Margit, az adatok és levéltári anyagok mellett megjelenik a líraiság, a bizarr és szokatlan képi megoldások mellett ott van a koncentrációs tábor mostanra már ismerősnek mondható esztétikája. A film nyitójelenete a 20. század második felében készült szociofotókból áll, hogy felhívja a figyelmet a romák nyomorúságos és megoldatlan életkörülményeire, marginalizált helyzetükre. Ily módon a cím és maga a „téma”, a roma holokauszt is átértelmeződik. Az „elfelejtettség” nem kizárólag a roma holokauszt emlékezetére vonatkozik, hanem a romák státuszára és helyzetére a mindenkori magyar társadalomban, a „holtak” a biológiain kívül átvitt értelmet is kap, hiszen beletartoznak mindazok, akik meg vannak fosztva emberi méltóságuktól. Péli Tamás 1984-ben Születés című, negyvenkét négyzetméteres tiszadobi pannóján megfesti a romák történelmét, amelynek kulcskérdése a roma és a nem roma, a többségi és a kisebbségi társadalom közös emlékezetvilágának megkonstruálása.
Szintén fontos darabjai a roma holokauszt emlékezettörténetének például Lakatos Menyhért Füstös képek című, számos önéletrajzi elemet tartalmazó regénye, benne a háborúval és a csendőrök állandó jelenlétével; Csalog Zsolt Kilenc cigány (1977) című novelláskötete; a Daróczi Ágnes kutatómunkája alapján készült filmek; a Roma Sajtóközpont kiadványai, a Műcsarnokban megrendezett Elhallgatott holokauszt című kiállítás (2004), a Nehru-parton felállított emlékmű (2006) és az 1990-es évek óta zajló megemlékezések. E hiányos felsorolás is jól mutatja a roma holokauszt emlékezetének gazdagságát és relevanciáját.
De akkor a „mi” emlékezetünk miért hagy cserben minket? Mitől válhat súlytalanná, hogyan veszítheti el a kapcsolatot a jelennel a romák náci üldözésének az emlékezete?
A feledés okai
Három lehetséges magyarázatot szeretnék felvázolni. Először is a nácik romákkal és zsidókkal szembeni megnyilvánulásai merőben különböztek egymástól, ami megnehezítheti a romák történetének beillesztését a már ismert holokausztdiskurzusba. Az ún. cigányellenes intézkedések alapvetően rasszista megközelítése két másik indítékkal társult – egyrészt „munkakerülőknek”, „a társadalom parazitáinak” minősítették a romákat, másrészt a „társadalomra veszélyes egyedeknek”, akiket „bűnmegelőzés céljából” üldöztek. Ám ezek az intézkedések összességében decentralizáltan és összehangolatlanul születtek; nem volt központi parancs, nem volt egységes és összehangolt az üldözések kivitelezése. A hatalom különböző szintjei, ha eltérő mértékben is, de beleszólhattak a romákkal kapcsolatos intézkedésekbe, az egyes vármegyék szinte autonóm módon dönthettek saját roma lakosságuk sorsáról.
A romák többsége nem a koncentrációs táborokban vesztette életét, hanem a kényszermunka, az egyes razziák vagy a kivégzések során. Az üldözések mértéke és természete a helyi érdekek, viszonyok, kapacitások és intézmények függvényében alakult, dokumentációjuk pedig nem volt garantált – ez utóbbi értelemszerűen nehezíti az események rekonstruálását. A Harmadik Birodalom területén az ún. „Zigeunerlager”-eket nem az SS, az SA vagy a Gestapo hozta létre, hanem a helyi közösségek, régiók közigazgatása. Ezek közül a legnagyobb az 1940-ben létrejött burgenlandi Lackenbach-tábor, ahová közel négyezer roma és szinti került; fenntartását bécsi és alsó-ausztriai jóléti intézmények és helyi önkormányzatok finanszírozták. A növekvő költségek miatt a tábor foglyait utóbb Lódzba deportálták.
Nem csupán az üldözés formája, módja és intenzitása, de annak célcsoportja sem volt feltétlenül egységesen meghatározott. Ez utóbbi úgy fordulhatott elő, hogy a hatóságok különbséget tettek a „tiszta vérű” és a „kevert vérű” cigányok között, s az egyes „kategóriákra” eltérő bánásmódot alkalmaztak.
Magyarországon az a folyamat, ahogyan a „cigánykérdésből” „cigányprobléma” lett, egyenletesen és zökkenőmentesen zajlott a térbeli kirekesztéstől és kategorizációtól kezdve az intézményesített erőszakon és kizsákmányoláson át az üldözésig és megsemmisítésig (ahogyan az például Karsai László, Bársony János, Purcsi Barna vagy Szita Szabolcs kutatásai alapján tudható). Az 1913/XXI. törvénycikk a „társadalomra veszélyt jelentő kóborcigányokkal” kapcsolatban előírja, hogy akiket büntetendő cselekmény gyanúja terhel, azok dologházba vagy javítóintézetbe utalandók. Ez volt az első rendelkezés, amely megteremtette azokat a jogi kereteket, amelyek alapján a „kóborcigányok és más személyek” egészségügyi és büntetőintézkedések alanyai lettek – hacsak nem telepedtek le és követték a többség által előírt higiéniai előírásokat. Nem sokkal később a 15.000/1916. B.M. sz. rendelet meghatározta a „kóborcigány” fogalmát: „aki nem tudja igazolni, hogy rendes lakóhelye van, vagy tudja, de nem ott tartózkodik (!), ahol meg előtaláltatik, ott tartózkodása nem kellően (sic!) indokolt”. 1928-ban a belügyminisztérium „nem odázható állami feladatnak” minősítette a kóborcigányok helyzetét, amit az ez ügyben érdekelt vármegyei társhatóságok segítségével évente kétszer megszervezett razziákkal egybekötött letelepítés, kitoloncolás vagy felkoncolás révén kívánt megoldani. A vármegyei közigazgatási autonómia következtében a romákat nem minden esetben kezelték egyformán. A „fajüldözési szempontból mintavármegyének tartott Pest-Pilis-Solt-Kiskun” vezetője, Endre László alispán különös kegyetlenséggel vetette bele magát a romakérdés megoldásába.
Ezzel együtt Magyarországon a roma munkásszázadok és gettók szervezett felállítása csak a nyilas hatalomátvétel után, 1944 nyarán kezdődött, és nem kifejezetten megsemmisítés céljából. A legnagyobb gyűjtőtábor a komáromi Csillagerőd volt, ahonnan többeket haza is engedtek, a munkaképeseket kényszermunkára vitték – de innen indultak a vonatok is Dachauba, Bergen-Belsenbe és Ravensbrückbe 1944 telén.
Másodszor, a romák társadalmi percepciója negatívan befolyásolta a roma holokauszt elismerését, és csak növelte az akörüli csendet és (el)hallgatást. A világháborút követően is közegészségügyi és rendőri problémaként jelentkeztek a romák a karhatalom számára, s bár a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége 1957-es megalakulásával úgy tűnt, a helyzet javulhat, a szövetség 1961-es felszámolásával egy időben jóváhagyott párthatározat alapján a cigányság többé „nem alkot nemzetiségi csoportot”, integrációja a munkán és letelepedésen keresztül oldható meg. A roma értelmiségiek mozgolódása a 70-es években törte meg a párthatározatot követő kényszerű csendet, és indította el útján a roma emancipációs mozgalmat, melynek keretein belül a holokauszt emlékezete az anyagi és szimbolikus erőforrások megszerzésében kiemelt szerepet kapott. Ugyanakkor a romák társadalmi megítélése, társadalmi helyzete, életkörülményei, lehetőségei nem vagy csekély mértékben változtak, és ezért változatlanul egy intoleráns többségi társadalom és egy marginalizált kisebbség egyenlőtlen képe rajzolódott ki. Látható, egyszerűen nem voltak adottak azok a társadalmi keretek, amelyek között a roma holokauszt felidézésre és emlékezésre méltó téma lehetett volna.
S végül: a roma holokauszt emlékezete politikai cselekvés, amelynek alapja a közös múltbeli tapasztalat, s amelynek célja részint annak az elismertetése, hogy a holokausztnak a romák is részesei. De egyúttal ennél sokkal többről van szó: platformot biztosít a kisebbség és többség közötti hatalmi viszonyok átalakítására, kikezdésére. „»Közvetett népirtás« folyik ellenünk – írja Horváth Aladár a megemlékezésre felszólító körlevelében. – A teljes gazdasági kilátástalanság, a hihetetlen mértékű elnyomorodás, valamint az egyre sűrűsödő és intenzitásukban szegregációs és diszkriminációs jelenségek népünk többségének a jövőre vonatkozó kilátásait, illetve túlélési lehetőségeit teljesen megsemmisítik.” Talán ezért sem állhat érdekében a mindenkori hatalomnak, hogy a roma holokausztról méltósággal megemlékezzék, és hogy emlékezetét fenntartsa.
