Múlt kedden hivatalosan is bejelentették Orbán Viktor döntését, miszerint a miniszterelnök két poszton minisztercserére határozta el magát. Január 1-jétől a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma élén Hámori Józsefet Rockenbauer Zoltán váltja, míg a Gazdasági Minisztérium vezetője Chikán Attila helyett Matolcsy György lesz. Az első értékelések szerint a változás nem érdemi, ráadásul a Fidesz elnökségének aznapi bejelentése a kormányfői és a pártelnöki poszt esetleges szétválasztásáról tovább csökkentette Chikánék menesztésének hírértékét. Pedig lehet, hogy a látszat már megint csalt.A kormányátalakítás a tavalyi Pintér-Clodo-ügy óta téma, bár kétségtelen, a változtatás ügyében az utóbbi hetekben már biztosra mentek a "megfigyelők"; igaz, az is kétségtelen, hogy elég sok név elhangzott, következésképp volt lukra futás bőven. Itt van példának okáért Járai Zsigmond pénzügyminiszter, akiről sokan tudni vélték, hogy a költségvetés elfogadása után azonnal benyújtja lemondását egészségügyi okokra hivatkozva; valójában arról lett volna szó, hogy Járainak elege lett abból, hogy a tárcájának szakmai javaslatai rendre elvéreznek a politika terepén. Járai távozásában lehetett kételkedni - az orbáni cikcakkokhoz való igazodás meglátásunk szerint nem okoz komoly gondot a pénzügyminiszternek, a szakmai meghasonlásról szóló történetek legfőbb forrása alighanem maga Járai Zsigmond -, Pepó Pál környezetvédelmi miniszter menesztését viszont a legtöbben biztosra vették. Volt is okuk erre: Pepó alkalmatlansága Torgyánon kívül mindenki számára nyilvánvaló, az Aradi Csaba elleni miniszteriális hecckampány kudarca után maga a kormányfő dorgálta meg nyilvánosan a kisgazda minisztert, s hogy sorsáról a fideszes agytröszt már döntött, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a Napi Magyarország olyan hangnemet mert nagy bátran használni Pepóról írván, amit tán a Hit Gyülekezetével meg az SZDSZ-szel kapcsolatban sem. A kisgazda miniszterek kormányfője, Torgyán azonban látványosan Pepó mellé állt; a minisztere csesztetését személyes sérelemként megélő, továbbá a költségvetési oboa miatt amúgy is frusztrált kisgazda vezér vétója elegendő volt Pepó miniszter bársonyszékben tartására. A menesztéssel hírbe hozottak sorából meg ne feledkezzünk Szabó János honvédelmi miniszterről; bármily furcsa, a téeszjogász előeletű legfelsőbb hadúr távoztát a Fideszben sem ambicionálják különösebben, nyilván számot vetettek azzal a lehetőséggel, hogy Homoki János államtitkár kerülhetne a helyére.Ha menni kell
És valóban, sokan tippeltek Hámori József kultuszminiszter távozására. Hámori érezhetően nehezen ismerte ki magát a minisztérium, de még inkább a pártpolitika útvesztőiben; és naiv sem volt annyira, hogy legkésőbb a Nemzeti Színház kapcsán (ami elég korán volt) ne essen le neki a tantusz, hogy Várhegyi Attila neki csak névleg a beosztottja. (Hámori miniszter számos Nemzeti-ügyi nyilatkozata meglehetős tanácstalanságról árulkodott; azt mindenesetre jól mutatta, hogy az események menetéről nem neki van a legtöbb információja.) Minisztériumi források szerint a Fidesz által ambicionált kultúrharc frontvonalban kifejezetten kényelmetlenül érezte magát.
Távozásukra az idő most érett meg: már csak azért is, mert a kormány átbuherálására rendelkezésre álló tér Torgyán makacssága miatt (a kisgazda miniszterek megítélése egyesegyedül az ő kompetenciája) egyre szűkült, úgyszólván nem is maradt más lehetőség a miniszterelnök előtt, mint lecserélni azt a két minisztert, akik külsősként, elismert kutató-oktató szakemberként, de jelentős Fidesz-hátország nélkül kerültek a kormányba. Ment tehát Chikán és Hámori, s helyükre érkezett az örök gazdaságiprogram-író Matolcsy György meg az ősfideszes Rockenbauer Zoltán.
Ha magyarázni kell
A Chikán-Matolcsy csere indoklásaként Orbán annyit mondott, hogy kormányra kerülésük után a gazdaság új növekedési pályára állításához professzori, elméleti munkára volt szükség, ám most, hogy minden sínen van, inkább egy gyakorlati szakemberre van szükség a gazdasági miniszteri poszton, aki majd jól odafigyel a mikrogazdaság problémáira. Ez baromság; nem csoda, hogy a miniszterelnök ezt az épületes halandzsát csak a közszolgálatnak volt hajlandó elmondani; a kormányváltás után a gazdaság nem tért át más növekedési pályára - jelenlegi tudásunk szerint hál´ istennek, hogy nem -, az átállást a volt gazdasági miniszter sem szerette volna (arról nem is beszélve, hogy a gazdasági tárcának eleve vajmi kevés beleszólása volt ebbe). A Gazdasági Minisztériumtól egy kormányzati gazdaságstratégiát vártak, egy távlatos, ugyanakkor részletes gazdaságpolitikai koncepció kidolgozását, ám ez ismereteink szerint eddig nem készült el. Chikán menesztése két dolgot jelenthet: a kormány vagy lemondott egy ilyen stratégia kidolgozásáról, vagy rábízza az egészet Matolcsyra, akinek pártprogramokban (és könyvben is) testet öltött gazdaságpolitikai és makroökonómiai elképzelései szinte általános megütközést váltottak ki a közgazdász kollégák körében. (Lásd Polgazd című írásunkat.) Utóbbi lehetőségnek ellentmond, hogy Chikán távozása után félig kiürítették a minisztériumot: a külgazdasággal foglalkozó apparátus államtitkárostul átkerült a Martonyi János vezette külügybe, míg az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság ezután Pokorni Zoltán oktatási miniszter felügyelete alá tartozik. Ha nagyon megerőltetnénk magunkat, még találhatnánk is racionális érveket, melyek e döntés mellett szólnak.
Első ránézésre talányosabb a kultuszminiszteri poszton történt csere. A korábban inkább külügyi szakértőként ismert Rockenbauer Zoltán leendő minisztersége Orbán Viktor átgondolt káderpolitikájára utal: Rockenbauer néhány hónapja lépett elő a kancellária külügyi és biztonságpolitikai ügyekért felelős államtitkárává, aki feladata szerint a miniszterelnököt látta el külföldi útjai előtt tanácsokkal a területéhez tartozó kérdésekben.
Voltak olyan vélekedések, hogy az újdonsült kultuszminiszter mihez kezd majd tárcája erős emberével, Várhegyi Attila politikai államtitkárral. Semmit, épp az a dolga. Pontosabban: az ősfideszes és hiperlojális Rockenbauer is a Várhegyi által képviselt kultúrharcos Fidesz-vonalat viszi. Pröhle Gergely, a távozó közigazgatási államtitkár a berlini nagyköveti poszt várományosa, utóda, Baán László, hírek szerint ugyancsak beleillik a pártosabb vonalvezetésbe.
Ha kommentálni kell
A kormánycsere meglehetősen gyér visszhangot váltott ki a közélet szereplőiből: a szocialista és szabaddemokrata megnyilatkozók egyaránt azt kifogásolták, hogy a kormányfő nem azokat váltja le, akiket kellene (Pintér, a kisgazda miniszterek meg sorra a többiek), meg egyébként is, a kormányt már régen át kellett volna alakítani, s nem csak most, amikor a közvélemény-kutatásokból nyilvánvalóvá vált a Fidesz térvesztése. A kisgazdák közönye (őket alapvetően saját tárcáik érdeklik, a többivel bajlódjon a Fidesz) mellett figyelmet érdemel, hogy a MIÉP dörgő helyesléssel fogadta a váltást, mondván, hogy a Chikán Attila vezette tárca folytatta az előző kormányok nemzetrontó gazdaságpolitikáját, Hámori pedig túl puhának bizonyult, pedig most, pozícióba kerülve, a kultúrpolitikának mindent el kell követnie a "nemzeti-polgári oldal" helyzetbe hozásáért. Hámori miniszter már korábban is érezte, hogy lassan két tűz közé kerül: amit a MIÉP most megfogalmazott, azt már korábban is osztották a Fidesz és a koalíciós vályú köré tömörült nemzeti, konzervatív, radikális jobboldali stb. értelmiségiek; emellett a kormány konfrontatív kultúrpolitikájának kudarcaiért is neki kellett elvinni a balhét, miközben lassan kialakult róla az a kép, hogy másfél évvel ezelőtt tájékozatlanul és felkészületlenül vállalta el a miniszteri posztot.
Nem kétséges, hogy nem ez volt az utolsó miniszterváltás ebben a ciklusban, s az is valószínű, hogy az erőviszonyok változatlansága mellett a többi változás sem fog módosítani a lényegen: a kétfejű kormányzás Torgyán önfejűsége (és Orbán kiszolgáltatottsága) miatt egyre komolyabb nehézségekbe ütközik. Egy dolog azonban vitán felül mérsékelt optimizmusra adhat okot: az ország egyelőre megúszta az első másfél évet igazán komoly kártételek nélkül.
Barotányi Zoltán
Pártindulás
A kormányátalakítás bejelentésével egy időben hozta nyilvánosságra a Fidesz országos elnöksége, hogy kezdeményezi a pártelnöki és a kormányfői poszt szétválasztását. Mint a híradásokból kiderült, Orbán, Kövér és Pokorni fenntartásokkal fogadták a felvetést, amelyet egyes hírek szerint Áder János és Szájer József javaslatára vitatott meg a testület. Egyes értékelések szerint stratégiai jelentőségű lehet az esetleges változás; ennek ellentmond, hogy Orbán, aki az ötlet mellett és ellen is hozott fel érveket az elnökségi ülésen, a bejelentést követő napon már érezhető visszafogottsággal kommentálta a történteket.
A kormányfői és a pártelnöki posztok szétválasztása 1990 után eddig valamennyi vezető kormánypártnál felmerült, függetlenül attól, hogy az ötlet megvalósításának volt-e realitása vagy sem. Az indokok nagyrészt hasonlók: a kormányzati munka leharcolja a párt első vonalát, aminek következtében a pártot részben újból fel kell építeni (ez a véges káderállománnyal rendelkező MDF problémája volt s most a Fideszé is); Antall, Horn és Orbán a kohézió kulcsfigurái voltak pártjaikban miniszterelnökségükig, ám kormányfőként nem lehet pártot vezetni, a jót felemelni, a riválisnak a gigájára lépni: ez egész embert kíván. Innen nézve szokványosnak minősíthető a Fidesz ötlete. Az viszont új a korábbi hasonló felvetésekhez képest, hogy a javaslat mögé a pártelnökség felsorakozott.
Túlértékelni azonban ezt sem kell: a jelenlegi helyzetben aligha elképzelhető, hogy Orbán presztízsének a rovására bármi is történjék a Fideszben. A Fideszt pro forma irányíthatja bárki, a főnök Orbán marad, és semmi sem utal ennek az ellenkezőjére. Az új évezredhez igazodó stratégiai jelentőségű strukturális változásokról, bombaként ható belpolitikai szenzációról egyelőre ne beszéljünk, aludjunk elébb néhányat a nagy ijedségre. (És lőn: lapzártánk idején érkezett a hír, hogy aFidesz-frakció a posztok egyben tartása mellett foglalt állást.)
B. I.
Polgazd
Matolcsy György a Fidesz legendás "hétszázalékos" gazdasági programjának a szerzője, a Növekedéskutató Intézet igazgatója a választás évére időzítve publikálta 252 oldalon a maga közgazdasági és gazdaságpolitikai meglátásait. Ezek lényege, hogy az addig regnáló kormányok a maguk felesleges és káros intézkedéseikkel csak tovább súlyosbították a rendszerváltó polgárok kínjait ahelyett, hogy adtak volna egy kis pénzt nekik. Az állam szerinte eleddig folyamatosan asszisztált ahhoz, hogy egyesek egy a Matolcsy által eredeti tőkefelhalmozásnak nevezett folyamat keretein belül átszivattyúzzák a nemzeti vagyont a reálszférából a pénzügyi szférába, melyhez az államadósság mesterségesen magasan tartott kamatait, különféle adótrükköket és számviteli üzelmeket s végül, de nem utolsósorban az infláció eszközét használták fel. Az inflációért pedig mi más is lenne felelős, mint a monetáris és neoliberális gazdaságpolitika, amely a reálgazdaságba, infrastruktúrába és szellemi tőkébe való beruházás helyett a pénzügyi szférába csoportosítja át a vagyonokat és jövedelmeket. Az már nem is meglepő, hogy Matolcsy a belső államadósság kamatait legszívesebben pénznyomással fedezné, s e célra nem sajnálná akár 700 milliárd forintig járatni a bankóprést, mi több, ezt addig kellene folytatni, amíg az infláció egy számjegyű nem lesz (a javaslat még él, tudomásunk szerint a pénzromlás mértéke, ha minimálisan is, de felül van a 10 százalékon), elvégre ez a módszer - állítja szerzőnk - nem annyira inflatorikus hatású, mint a magas pénzpiaci kamatszint. Matolcsy nem kevésbé érdekes nézeteket vall a nemzetközi gazdaság működéséről, melynek utolsó néhány évtizede az ő interpretációjában a nagy összeesküvések jegyében telt el. Ezek szerint az 1973-as olajárrobbanás egyszerűen az amerikai hatalmi játszma eszköze volt a japán és az európai konkurencia ellenében, meg legfőképp az oroszokkal szemben; a könyv szarvashibáit méltató recenzens (Pete Péter, BUKSZ, 1999/2) ez utóbbival kapcsolatban már megjegyezte, hogy az olajban gazdag Szovjetunió aligha sínylette meg az olajárrobbanást. Ennél is érdekesebb, hogy a szerző szerint Magyarország nem eladósodott, hanem tudatosan, politikai, fellazítási célokból eladósították, amihez rendelkezésre állt a valagnyi olajdollár, amit úgysem lehetett volna elkölteni, úgyhogy nekünk adták, hadd zabáljuk tele magunkat, hogy beledögöljön a szocializmus, és lőn! De ha ez egyszer így van, akkor merőben amorális, amikor a Nyugat (en bloc) visszakéri ezt a pénzt, mi több az adósság meglétét zsarolásra használja fel; mindez jól mutatja, mit is várhatunk a nyugatiaktól.
Matolcsy vesszőparipája, hogy erős állam, intenzív állami intervenciós politika nélkül nincs sikeres társadalmi átalakulás, s hogy a beavatkozásba beleértendő a válságban lévő iparágak és a veszteséges vállalatok helyzetének kezelése. A támogatás néha túlmutat önmagán; a leendő miniszter szerint minél jobban támogatja egy fejlett társadalom a mezőgazdaságot, annál jobbak az ország gazdasági mutatói. A könyv vitathatatlan népszerűségét csöppet sem mérsékelte, hogy szerzője a szintúgy izgalmas Kopátsy Sándor előszava szerint még nem döntött a politikusi és tudósi szerep között; és hát miért is döntött volna, ha egyszer az idő és Orbán Viktor minden bajnak az orvosa.
B. Z.
