A tenger ritmusa (Marie Darieussecq író)

szerző
Gyimesi Timea
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Francia Intézet vendége volt novemberben. Három könyve jelent meg a P. O. L. gondozásában. 1996-ban a több százezres példányszámban kiadott, harmincnégy nyelvre, köztük magyarra is lefordított Malacpúder, 1998-ban a Szellemek születése, 1999-ben pedig A tengeribetegség. Időközben, mint maga mondja, egy francia egyetemi disszertációt is legyártott, hogy amíg az ösztöndíj tart, szabadon tudjon írni. Huszonkilenc éves. Magyarországon keveset tudunk róla.

A Francia Intézet vendége volt novemberben. Három könyve jelent meg a P. O. L. gondozásában. 1996-ban a több százezres példányszámban kiadott, harmincnégy nyelvre, köztük magyarra is lefordított Malacpúder, 1998-ban a Szellemek születése, 1999-ben pedig A tengeribetegség. Időközben, mint maga mondja, egy francia egyetemi disszertációt is legyártott, hogy amíg az ösztöndíj tart, szabadon tudjon írni. Huszonkilenc éves. Magyarországon keveset tudunk róla.

MaNcs: Mit mondasz magadról, ha a legfontosabbat akarod elmondani?

Marie Darieussecq: Szeretem tudatosítani magamban és másokban is, mennyire összekapcsolódik az emberben, legalábbis bennem a földrajz és az író első számú fegyvere, a képzelet. Bayonne városában születtem, Franciaország délnyugati részén, Baszkföldön. Tizenhét éves koromig egy kétszázezres kisvárosban éltem. A várost a négy égtáj felől eltérő képzetek övezik: nem messze nyugaton az Atlanti-óceán, délen a spanyol határ, északon a hatalmas kiterjedésű landes-i erdők, keleten a kontinens belseje, a mitológiai Franciaország, IV. Henrik Pau-jával. Mögötte Európa. Minden innen jön, ez a szűkebb földrajzi környezet strukturálta és alapozta meg a képzeletvilágomat.

MaNcs: Többé-kevésbé mindhárom regényedet a víz eleméhez lehet kötni.

MD: Igen, bár kezdetben ez nem volt tudatos. A gimnázium után Bordeaux-ban, majd Párizsban tanultam. Tehát egyre távolabb kerültem a tengertől, egyre északabbra. A tenger hiányzik, de nincs bennem semmiféle sajnálat vagy nosztalgia. Sőt kimondottan szeretem a hiányát. Hiszen bármiről is írok, a dolgok számomra mindig a hiányuk felől, vagyis a távolból, távolnézetből jelennek meg. Az írás nem tölti be a hiányt, nem is vigasztal, de megpróbál egy lehetséges formát adni a hiánynak. Így a hiányt végső soron elég kellemesen lehet megélni.

MaNcs: Nálad a mese nem feledteti el a félelmet.

MD: Valóban, a kettő nem oltja ki egymást. Nincs ellentmondás a szorongás és a narráció között. Fontosabb talán az, hogyan kezeli az ember a kétségtelenül meglévő szorongását. Nem tehetek róla, én spontán módon vonzódom a meséhez, a történethez. Gondolkodom rajta, hogyan tudnám kiiktatni, de eddig még nem sikerült. A mese az, amitől az embernek kedve van tovább olvasni egy könyvet, lapozni. A könyvhöz való ilyetén viszony szerintem mindenkinél, akinek volt gyerekszobája, beindít valami archetipikus érzést. Látom, ahogy az anya ott ül a kisszéken, és olvas, hangjának ritmusával altatja a gyermekét. Emiatt persze gyanakszom is a történetre, mert elringat és elaltat. De léteznek a szövegnek más rétegei is, amelyeket maga az írás köt össze. Hiszen az írás az elbeszélhető történeten túlra, valami távoli messzeségbe vezet el, ahol saját képzeletem eddig mit sem sejtett oldalai tárulnak fel előttem. A képzeletnek ezen a szintjén még szavak is alig vannak, így csak az érzetek puszta leírásáról lehet szó. Vonz ez az ismeretlen, neki köszönhető maga az írás, s hogy végül megszületik a szöveg. Ezen a ponton a történet történetjellege számomra legalábbis feledésbe merül, hiszen ott vagyok valamilyen nyelv előtti állapotban, valami spirális kalandba bonyolódva, amelyből csak akkor tudok kibontakozni, legalábbis ezt remélem, ha a lehető legpontosabban megragadom az ott keletkező fizikai érzeteket, ugyanakkor egy pillanatra sem akarok pszichologizálni. Sőt tudatosan igyekszem elkerülni minden pszichologizálást. Minderre - nagyon konkrétan - az újraolvasás fázisában kerítek sort. Ekkor szorítom meg a csavarokat, vagyis vágok ki minden fölöslegeset az úgynevezett érzet-spirálokból, mégpedig úgy, hogy megpróbálok visszaemlékezni az eredeti történetem ritmusára. Talán ez a ritmus minden esetben a víz ritmusa. Ez a spirál pedig az örvény.

MaNcs: Érdekes módon a szövegeid mindig határtörténetek.

MD: Igen a határhelyzet mindig is érdekelt. Megpróbálom elősorolni e tekintetben a három könyvet. Az első regényem, ami tulajdonképpen megmentette az életemet, egy kocává változó nő története. Annak története, ahogy a kezdetben tárgyként, fogyasztási, illetve élvezeti cikk gyanánt kelendő nő, aki mit sem sejt prostituált voltáról, a testét érintő átalakulással párhuzamosan - hiszen állattá, mégpedig a legocsmányabb malaccá változik - úgymond öntudatra ébred. Életében először gondolkodni kezd, ennek következtében pedig lassanként megszabadul az összes előregyártott, fogyasztásra kész diskurzustól, lett légyen szó a társadalom legszélsőségesebb, legundorítóbb kliséiről, a szexizmusról vagy a rasszizmusról. Az olvasó szeme láttára és füle hallatára teremti meg saját hangját, önálló, személyes diskurzusát. Ezért is volt szinte kötelező az egyes szám első személy használata. Van a regényben egy anyafigura. A határsértés gondolatát még a lánynak az anyjához való viszonyában is fel lehet fedezni. Emiatt egyébként a saját anyám is gondban volt ezzel a szöveggel, hiszen a regény megjelenít egy anyagyilkosságot is, mert a minden nyelvhasználattól szabadulni vágyó teremtmény saját anyjának diskurzusát is visszautasítja.

A második regénynek is rendkívül egyszerű az indítása. A hétéves házasságból a férfi egyszer csak kilép, lemegy kenyeret venni, és igen abszurd módon nem tér vissza. A regény azt mutatja be plasztikus módon, hogyan esik darabjaira minden az egyedül maradt nő világában, még önnön teljessége is, csak azért, mert eltűnik a férj, aki a viszonyítási pontot jelentette. A regény szellemidézés, azaz magának a várakozásnak a története, ahogyan a nő, túllépve önnön határain, elősorjázza, felidézi szellemeit, fantomjait. Nem csupán az eltűnt férfinak a szelleme kísérti őt, akiről nem lehet tudni, vajon visszatér-e vagy sem, de minden olyan dologé is, ami eddig korlátozta őt szabadságában. Ezáltal sorban öltenek alakot a nő elfojtott félelmei. A határ elmosódott a tudatos és tudattalan között...

Ebben a könyvben szintén az érdekelt leginkább, az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy úgy lássam és láttassam a világot, mintha először látnám. Ha így néz az ember, azt veszi észre, hogy a dolgok talán nem is olyan bizonyosak, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. A jó irodalom csak erről szól. Van egy talán mindannyiunk által megélt fantáziaképem, amikor az ember ül valahol, és egyszerre csak azt érzi, hogy a háta mögött a tárgyak táncolni kezdenek. Vagyis a dolgok képesek másként működni, mint ahogy azt képzeljük a rendes, jól szervezett kis világképünk alapján. Ilyenkor arra gondolok, hogy ha elég gyorsan hátrafordulok, akkor tetten érhetem őket, láthatom, ahogy mozognak, táncolnak. Persze nyilvánvaló, hogy sohasem tudok olyan gyorsan megfordulni, hogy meglássam őket. Tudom, hogy táncolnak, de nincs rá kézzelfogható bizonyítékom, és soha nem is lesz.

A harmadik könyvemet, A tengeribetegséget nagyon hosszú ideig hordozgattam magamban. Nagyon régóta megvan az a kis történet a fejemben, ami végül A tengeribetegség alaptörténete lett. A történet a következő: egyszer egy nő elmegy a lányáért az iskolába, illetve az anyjához, és ahelyett, hogy az autójával hazafelé venné útját, ráhajt az autópályára. Egyébként a családom ismeretségi körében híresült el ennek a történetnek az alapvariánsa. A férfi minden reggel dolgozni ment a közeli gyárba, egy szép napon elbiciklizett a gyár mellett, anélkül, hogy megállt volna. Mindez Svájcban történt. A férfi ezután végigkerekezte a Rhöone völgyét, egészen a Pireneusokig, ahol síoktató lett. E mögött a tett mögött semmiféle előre megfontolás nem volt. Szeretem az ilyen öntudatlan mozgásokat. Egyszerre csak valami olyan elviselhetetlenné válik, hogy gondolkodás nélkül kilépünk belőle. Az ember így hagyja ott azokat, akiket már nem szeret. Ezzel az öntudatlan mozgással. Mint a második regényben. Miért ment el a férfi, én sem tudom. Nos, ez a nő is ilyen meggondolatlanul, előre nem tervezett gesztussal útnak indul, és eljut a tengerpartra. Azért oda, mert ott van vége az autópályának. Ezt a harmadik könyvet egy kis füzetecske egészíti ki, amelyben áltudományos és ebből adódóan ironikus hangon arra teszek kísérletet, hogy a lehető legpontosabban leírjam a földön található összes hullámfajtát. Műfaját tekintve az írás szabadvers, címe Pontosítások a hullámokról. Kilencven százaléka kitaláció, de úgy éreztem, volt még mit mondanom a tengerről, ami túlcsapott magán a regényen.

MaNcs: Milyen ritmusa van nálad az írásnak?

MD: Nem tudom elkezdeni a könyvet anélkül, hogy ne tudnám, ki beszél, kinek a hangja fog megszólalni és hogyan. Például az első regényben tudtam, mit akarok mondani, de nem jó, ha az ember azzal kezdi a regényt, amit mondani akar. Oda kell eljutni, hogy az embernek írnivalója legyen, ne pedig mondanivalója. Végtelen számú téma volt a fejemben, de semmi használható nem sült ki ezekből, míg végre megtaláltam az első mondatot. Az írást három különböző szakaszra osztom. Az első szakasz egy fura, álomszerű időszak, fárasztó, ugyanakkor izgató létállapot, amikor egyszerűen csak vagyok és merengek a téma körül. Ez a hang előtti kontinuum, ritmushiány, de nem ritmustalanság. Ekkor keresem azt a hangot, amin mindketten megszólalhatunk, én és a hős. A napok látszólag teljesen eredménytelenül telnek, sétálok Párizsban, vagy nagyon is tudatosan mindenféle hasznos könyvvel, zenével, barátokkal körülbástyázom, kipárnázom magam annak reményében, hogy végre megtörténik a csoda... Aztán egyszer ebből a semmiből teljesen váratlanul felbukkan bennem egy hang, az első mondat. Ettől kezdve, és ez a munka második szakasza, csak írok. Ezt a szakaszt nagyon kellemesen szoktam megélni, hihetetlen intenzitással, szinte hipnotikus állapotban. Ezután jön a munka harmadik, legkínosabb, néha lidércnyomásos szakasza, ami az újraolvasás. Ekkor segít - ha már órákat gyötrődtem egy-egy szó felett - a hangos olvasás, amelynek köszönhetően eltávolodom a saját szövegemtől. Az igazi problémát a szerepváltás jelenti: az ember hirtelen önmaga olvasója lesz. Ez pedig nem könnyű, mert abban a pillanatban, amikor így olvasok, már némiképp elengedtem a saját szövegemet. Elengedni is nehéz, de visszavenni, újfent elsajátítani még nehezebb.

MaNcs: Mit gondolsz a női írásról?

MD: Szerintem nincs női írás. Nincs női irodalom, mint ahogy férfiirodalom sincs. Ez egy evidencia, amit le kell szögeznem. Borzasztó lenne, ha a nőket valamiféle gettóba zárnánk, még ha az az írás gettója lenne is. Duras nem női regényeket írt. A feminista jelzővel kapcsolatban a Malacpúder országonként eltérő fogadtatása jut eszembe. Kanadában például, de az Egyesült Államokban is, a radikális nőszervezetek a regényből feminista pamfletet csináltak. Mások viszont azzal vádolnak, hogy a nőt lealacsonyító helyzetben ábrázolom. Én valahol a két véglet között helyezkedem el, mert nyilvánvalóan nem akartam feminista pamfletet írni, és a szöveg szerintem nem is az, még ha a kocává változó illatszerboltos lány története bizonyos olvasatban a nő felszabadításának története is. Azt hiszem, egészen egyszerűen, hogy vannak olyan témák, amelyek egy nő számára sokkal kézenfekvőbbek, mint egy férfi számára. Ilyen például az anyaság, a terhesség, melyek mindig, furcsa módon, a test átalakulásával, átváltozásával vannak kapcsolatban. Egy nő teste folyton változik, de a férfié is.

Bizonyos társadalmi és kulturális okokból úgy érkeztünk el ehhez a századvéghez, hogy csak nagyon kevés nőnek adatott meg az írás és azzal együtt a publikálás öröme. Én ezzel szemben már egész kicsi gyerekkoromtól írok, és mindvégig a szemem előtt lebegett néhány üdítő, kivételes példa. Tehát arról van szó szerintem, hogy a női író megjelenésével olyan tematika került az irodalomba, amely eddig kevéssé vagy sehogy nem került kifejeződésre.

MaNcs: Az irodalomelmélet sokat foglalkozott-foglalkozik a női irodalom kifejezés létjogosultságával. Mindenesetre van, aki magát a kérdésfeltevést azzal hárítja el, hogy végső soron mindenkinek anyanyelve van.

MD: Ha az anyanyelv az anyának a nyelve, akkor az én anyanyelvem nem a francia, hanem a baszk. De nem beszélek baszkul. Hiába beszélt az anyám otthon ezen a nyelven, én elutasítottam, nem vettem róla tudomást, mert az apám csak franciául tudott. Az anyám baszkul erősködött, az apám franciául, én végül, biztosan freudi intencióra, az apanyelvet választottam, hiszen, mint minden kislány, én is szerelmes voltam az apámba... A baszk ezért számomra mindig is a titok, a homályosság és a rejtély nyelve, amit, még ha nem is beszélek baszkul, valamilyen szinten mégiscsak értek, illetve érteni vélek. A baszk az anyák közötti privilegizált nyelv volt, anyám baszkul beszélt családjának nőtagjaival, kiváltképp az anyjával, főleg olyan dolgokról, amit titkolni kellett a gyerek előtt. Vagyis a szexről és a halálról, melyek az irodalom két fő alapanyagát képezik. Vagyis a baszk testesíti meg mindazt, ami rejtett, ami csak úgy eltűnt, ami fantasztikus, vele lehet elmondani a Baszkföld boszorkányos világát, az üstjeik mellett ki tudja mit kevergető boszorkányok világát. Ezzel szemben ott volt az apám, a férfiak, a maguk francia nyelvével, amely maga volt a megtestesült szellem és tisztaság, ész és kartezianizmus... Azt hiszem, én e két nyelv között írok. Egyikből a másikba, ritmusosan. A baszk nem írott, csak beszélt nyelv, amely minden erőfeszítés ellenére a halálán van. Franciául írok azért, mert nem volt és nincs választási lehetőségem, ezt tanultam az iskolában, de úgy érzem, hogy a nyelvemet mintha lakná valami néma, homályos képzeletbeli nyelv, a baszk.

Gyimesi Timea

szerző
Gyimesi Timea
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra