Tavaly a Nemzeti Hírközlési Hatóság (NHH) összesen több mint 250 millió forintnyi bírságot rótt ki a szektor szolgáltatóira. A Narancs a hírközlési szabályozás hazai és európai uniós hátteréről Pataki Dániel elnököt kérdezte.
Magyar Narancs: A piacon van még olyan szereplő, akit az NHH az alig kétéves működése során egyszer sem bírságolt meg?
Pataki Dániel: Valószínűleg nincs. De amikor 2004-ben megkezdtük a munkát, ez a "dicsőség" egyáltalán nem szerepelt az elérendő célok között. Az is igaz viszont, hogy nagy különbségek vannak a mulasztások és a vétségek s ennek megfelelően a kiszabott bírságok nagysága között is. A tavalyi több mint 1150 büntetés többségének a nagysága alig százezer forintra rúg, de egyszer már egy 150 millió forintos bírságot is megállapítottunk. Ezek a befizetések egyébként az államkasszába folynak be.
MN: Mi a magyarázata a gyakori büntetésnek?
PD: A jogsértő magatartást sok esetben nem lehet elég gyorsan és retorziószerűen szankcionálni. Bizonyos értelemben a hivatal és a piaci szolgáltatók között a szabályok betartása és be nem tartása egy nagyszabású taktikai harcnak - ha úgy tetszik: játéknak - a része. A helyzet megértéséhez az NHH küldetésének definiálásáig kell visszanyúlnunk. Két éve arra kaptunk megbízást, hogy valóban piacosítsuk a hírközlési szektor különböző szegmenseit. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden területen piacelemzést kellett végeznünk. Ha az adott területen domináns szereplőt találtunk, akkor ki kellett dolgoznunk azt a szabályozási keretet, amivel az adott piaci erőfölényt versengő helyzetté lehetett alakítani. Erről született egy elvileg azonnal végrehajtandó határozat - a gyakorlatban azonban ilyenkor az történt, hogy bármennyire kiszámíthatóan léptünk fel az adott területen, és bármennyire nem vittük túlzásba a szabályozást, általában a domináns szolgáltató mégiscsak megtámadta a bíróságon a határozatot. Bármilyen kicsi is az esélye annak, hogy a keresetüknek helyt adnak, a legrosszabb esetben akkor is nyertek egy kis időt, mielőtt a határozatot végre kellene hajtaniuk. Mi büntetünk, ők fellebbeznek, az idő közben telik, a szabályozásba pedig egy kiszámíthatatlansági faktor kerül. Ez nem magyar "betegség", általában az unióban is ezt lehet tapasztalni.
MN: A T-Mobile a tavaly nyáron rá kiszabott 150 millió forintos bírságot bíróságon támadta meg, vitatva a büntetés jogosságát és nagyságát. Van bármilyen elrettentő erejük a szankcióknak?
PD: Kis bírságokat akkor szabunk ki, amikor valamilyen szabályt nem tartanak be az illetékesek. Például ha egy szolgáltató nem adja be a szolgáltatása költségszámítási modelljét, amivel megnehezíti a munkánkat, akkor kisebb büntetésre számíthat. A 150 millió forintos bírság kiszabását azért láttuk szükségesnek, mert az illető cég nemcsak az NHH által hozott szabályt szegte meg azzal, hogy az ott szereplő árakat nem tartotta be, hanem a piac többi szereplőjét is megkárosította ezáltal - becslésünk szerint mintegy 900 millió forinttal. A kiemelt fontosságú ügyekben döntéshozatalra hivatott NHH Tanács ezért döntött úgy, hogy e piaci magatartást erőteljesen kell megtorolni, elejét véve annak, hogy ez a mentalitás követőkre találjon a szektorban. Az pedig, hogy a T-Mobile az ügyet bíróságra vitte, valószínűleg abból adódik, hogy a 150 millió forintos bírság mellett a többi szolgáltatóval is el kellene számolnia, s így már egymilliárd forintról szól ez az eset. Ennyi pénzről senki, sehol a világon nem mondana le az első szóra. Ha a bírósági szakasz lezárul, meggyőződésem szerint ki kell egyenlíteniük a számlát, ami már eléggé elrettentő példa lesz a többieknek is.
MN: Franciaországban évekkel ezelőtt egy internetes szolgáltatót tízmillió euróra büntettek, mert saját önköltségi ára alatt kínálta a szolgáltatásait. Magyar sajátosság, hogy ilyesfajta piaci magatartást még nem produkált nálunk a hírközlési piac?
PD: "Ragadozó árazásnak" hívják ezt a magatartást, aminek a meglévő, általában jelentős piaci fölény további erősítése és a konkurencia lehetetlenné tétele a végső célja. Az ilyen ügyek megítélése és szankcionálása nem ránk, hanem tipikusan a Gazdasági Versenyhivatalra tartozik. Persze ettől még igaz lehet, hogy a magyar internetpiacról nem tudnánk ilyen példát hozni.
MN: Több fórumon azt állította: téves a feltételezés, hogy azért nem terjed nálunk kellő mértékben az internet, mert az emberek drágának tartják a szolgáltatást. Ugyanakkor minden internetes szolgáltató a nagy profitra hajt - nincs itt némi ellentmondás?
PD: Nincs. Kutatások bizonyítják, hogy Magyarországon az internet tömeges elterjedésének nem az ár a legvisszatartóbb eleme. A "drága internet" mint gátló tényező ma már inkább csak maszatolás, hiszen az átlagfelhasználó számára szükséges sávszélesség (512 kB) ára hatezer forint körüli összegig csúszott le. Ha a 2004-ben mért 12-18 ezer forinthoz hasonlítom ezt, akkor ki lehet jelenteni: a "nagy profit" megállapítás sem helytálló már. Ráadásul a hatezer forint körüli belépési limit nemcsak Budapestre igaz, hanem szinte az egész országra! A tömeges internethasználathoz emellett kiemelten fontos lenne, hogy megfelelő áron hozzá lehessen jutni a szükséges eszközökhöz, tudatosítani kellene a fogyasztókban, hogy mire lehet ezt az egész rendszert használni, mit lehet ebből az egyes embernek kinyernie, de az is nagyon fontos, hogy elegendő magyar nyelvű tartalom legyen a neten. Persze ez már részben politika, és ebből az egész csomagból a mi feladatunk "csupán" annyi, hogy minél többfajta megoldás létezzen a hálóra kapcsolódáshoz, ezek legyenek minél olcsóbbak, minél gyorsabbak, és egymással - főként árban - minél inkább versenyzők. Ehhez kell elérnie az NHH-nak, hogy az erőfölényben lévő piaci szereplőket versenykényszer szorítsa a jobb szolgáltatás vagy az alacsonyabb ár irányába.
MN: Az NHH elődje, a Hírközlési Főfelügyelet elsősorban jogszabály-alkalmazó volt. Önöknek viszont az a feladatuk, hogy formálják a piacot. Mennyiben tud megfelelni ennek a célnak a hivatal az uniós normák szerint?
PD: Az Európai Unióban rég felismerték, hogy az Amerikától és Délkelet-Ázsiától való lemaradás csökkentésében kulcsszerep hárul az információs társadalom kiépítésére. Ezért a közösségben kidolgozták, hogy a tagállamoknak mi mindent kell megteremteniük a közeledésért az információs társadalom felé. Ilyen feladat volt, hogy létre kell hozni független szabályozó hatóságokat, melyek a versenyhelyzetek megteremtésén dolgoznak, majd őrködnek is a verseny tisztasága felett. Az NHH olvasatában az "információs társadalom" kifejezés tehát azt jelenti, hogy minél többen, minél olcsóbban használhassunk minél többfajta hírközlési szolgáltatást.
MN: Idehaza a 2003. évi elektronikus és hírközlési törvény három fő célt tűzött ki maga elé: az internet elterjedését, a fogyasztóvédelem erősítését és az uniós jogharmonizációt. Ebből az NHH mit vállalt magára?
PD: A törvény lényegében arról szólt, hogy miként tud az EU-nak megfelelő módon működni Magyarországon a hírközlési piac. Ehhez kellett az EU-konform szabályozás és egy, a gyakorlatban ezt megvalósítani is képes hatóság. Ez lett az NHH. Az internetpiacon bekövetkezett változásokat már említettem. Minden háztartásban lehetőséget kell teremteni arra, hogy kábelen, vezetékes telefonon és mobilon keresztül is csatlakozhasson az ott lakó az internetre, és e háromból ő szabadon is választhasson. Ennek eléréséhez még biztosan szükség van néhány évre. A csökkenő volumenű vezetékestelefon-piacon óriási versenyt várni irreális lett volna, pláne, hogy e terület kizárólag hangszolgáltatásra korlátozott jövője a mobiltechnológia terjedésével erősen kérdésessé vált. Tavaly decemberben már alig több mint 3,35 millió bekapcsolt vezetékes fővonal volt hazánkban, és az utolsó hónapban is 18 ezres csökkenést mutatott a felmérés. A vezetékes telefon jövője - vagy inkább: túlélése - igazából csak a szélessávú internetes és az internet alapú televíziós szolgáltatások társításával képzelhető el.
Amit a jelenlegi vezetékes szolgáltatási rendszerben sikerült elérni: leszorítottuk az összekapcsolási, azaz a nagykereskedelmi díjakat. A helyi hívás végződtetési díját például a 2002 decemberében megállapított hét forintról mára kettő forint körüli értékre szállíttattuk le. Igazi sikernek tartom, hogy ebben a szektorban végre a lakossági piacra is elért a verseny - nagyrészt a számhordozhatóságnak és a lenyomott nagykereskedelmi áraknak köszönhető például a Tele2 sikere is.
Mobiltelefóniában a kontinentális összehasonlításban is jól állunk. Több mint 9,2 millió mobiltelefont használunk már, ami nemcsak az EU25, de az EU15 átlagát is meghaladja. Ebben a szabályozónak viszont legfeljebb annyi volt a szerepe, hogy nem rontotta el a Vodafone megjelenésével adódott piacélénkítési ziccert. A világ egyik legnagyobb szolgáltatójának felbukkanása a hazai mobilpiac harmadik szereplőjeként számunkra egyértelművé tette, hogy katalizálni fogja a mobilszolgáltatók fogyasztókért vívott versenyét. Nekünk ehhez annyit kellett hozzátennünk, hogy itt is csökkentettük az összekapcsolási díjakat, és egyebek mellett a 3G-s pályázattal megteremtettük a továbbfejlődés kereteit.
MN: A Tantusz névre keresztelt szoftverük közkinccsé tételével azt ígérték, hogy leleplezik a mobilszolgáltatók percdíjait. Mérik, hogy hány embernek "esik le a Tantusz"?
PD: Nem vagyunk fogyasztóvédők, nem is akarunk azok lenni! Viszont mindenképpen segíteni szeretnénk a fogyasztók általános tájékozódását. Ezzel megint oda kanyarodok vissza, hogy azt gondoljuk: a fogyasztónak az a fontos, hogy minél több ajánlat közül tudjon választani. Ehhez viszont átlátható rendszert kell létrehozni, amire támaszkodva könnyen el lehet dönteni, hogy kinek mi a jó. Lényegében erről szólt a Tantusz-program kidolgozása. A kalkulátor szoftverről az első visszajelzések kimondottan kedvezőnek mondhatók. Egymilliónál is többen használták már a honlapról elérhető programot, és naponta több mint 25 ezer ember számolja ki, hogy neki melyik szolgáltató mennyiért adja a portékáját. Bevált a modell, persze ettől még a mobilszolgáltatók nagyon nem szeretik.
MN: Az Európai Unió a hírközlési szektorban alapvető keretszabályozási módosításra készül. Az NHH milyen részt tud vagy mer magára vállalni ebben a munkában?
PD: A hivatalnak az elmúlt két évben idehaza és az EU-ban is megfelelő presztízst sikerült kivívnia. Az eddigi munkánk elismerése, hogy Magyarországnak a majdan elkészülő szabályozási pontokat nem egyszerűen adoptálnia kell majd, mert hiszen tagjai vagyunk (a brit, a finn, a svéd és az ír hatóság mellett) annak a csoportnak, amely a majdani új szabályozás alapjait lerakja. Mi vagyunk az egyetlenek az újonnan csatlakozók közül, akiknek valóban módjuk lesz javaslatot tenni az átalakításra. Egyébként mindenhol nagyjából ugyanazzal a problémával küzdenek a szabályozók: arra kell megoldást keresnünk, hogy miként kerülhető el az állandó fáziskésés a szabályozási lehetőségek és a piaci jelenségek között.
MN: A 3G- és az IP-szolgáltatásnak a közeljövőre prognosztizált térnyerése valóban teljesen összekuszálhatja az eddig kialakult piaci viszonyokat? Készül-e ezekre a boomokra külön is az NHH?
PD: Mindkét szolgáltatás másról szól. A 3G arról, hogy a kábel- és vezetékes szolgáltató mellett mobilon is megteremtődjenek a szélessávú adatáramlás feltételei. E területen nagyon komoly szolgáltatók vannak a hazai piacon, amelyek kellő mértékben befektetnek ebbe a technológiába, így ezt a fejlődési lépcsőt a magyar piac valószínűleg radikálisabb változások nélkül meg tudja lépni. Persze a vezetékesek ma azt mondják, hogy mobilon internetezni sosem lesz olyan olcsó, mint náluk, de versenyhelyzetben ez úgyis kiderül.
Az IP-telefónia ennél lényegesen bonyolultabb kérdés. A technológiai konvergenciának köszönhetően az egyáltalán nem olyan távoli jövő távközlési szolgáltatója már nem vezetékes vagy mobilszolgáltató lesz. Inkább olyan, amely az IP-hálózatán keresztül nyújtja az összes telekommunikációs szolgáltatást. Ez az előfizető számára a maihoz képest legfeljebb annyi változást jelent majd, hogy a mobil-, az internet- és a tévészámlát egyetlen csekken fizeti. A szabályozó hatóságokat az IP-szolgáltatás viszont komoly kihívás elé állítja. Egész egyszerűen azért, mert azok a hagyományos szabályozói modelljeink, amiket mára sikerült a magyar piacra beállítanunk, nem fognak működni. Például azért, mert míg jelenleg a szolgáltatások nagykereskedelmi árát többnyire két kérdést megválaszolva (milyen hosszú úton/eszközzel lehet hozzájutni?; mennyi ideig tart a szolgáltatás?) körül lehet írni, addig az IP-hálózaton belül sem az idő, sem a távolság nem számít.
