„Az óriásgyümölcs győzedelmeskedik” - Scheibner Tamás a szocialista realizmusról

  • Lakner Dávid
  • 2015.04.05 16:45

Belpol

A magyar irodalomtudomány szovjetizálása címmel írt könyvet az ELTE BTK oktatója, Scheibner Tamás, aki szerint az irányított irodalom kutatása egy illiberális demokráciában különösen fontos.

Magyar Narancs: Miért érdemes ma könyvet írni a szocialista realizmusról? Nem lenne jobb egyszerűen elfelejteni?

Scheibner Tamás: Eleinte a többség csodabogárnak nézett, amikor az egyetemen doktori értekezést készültem írni a témáról. Annyi klassz író van, miért büntetnénk magunkat rossz irodalom olvasásával, amikor végre már nem kötelező? Ma, egy évtizeddel később ezt másként ítélik meg. Kiderült, hogy a szocializmus örökségét nem lehet egy laza mozdulattal lerázni, sokkal inkább jelenvaló, mint ahogy a kilencvenes években vagy az EU-csatlakozáskor képzelhettük. Láthatóbbakká váltak egyes építészet- és művészettörténészek, sőt némely irodalmár pályatárs kutatásai is. Ráadásul kiderült, hogy az illiberális demokrácia nem a múlt, hanem a jövő. Ez az irányított irodalom és kritika iránt is erősítette az érdeklődést. Ezt a nálam fiatalabbak már nagyon világosan látják: érzékelhető az igény részükről, hogy kezdjenek valamit a korszakkal.

MN: Most megjelent kötete az 1945 és 1953 közötti időszakot fogja át. Mennyire tekinthetjük ezt önálló korszaknak?

ST: Hogy hol húzzuk meg egy korszak határait, az többnyire a feltett kérdéstől függ. Engem a szovjetizálás vagy sztálinizálás folyamata érdekelt, mely kulturális területen inkább 1945-ben, mintsem 1944-ben kezdődött. Sztálin halála 1953-ban, mint közismert, új helyzetet teremtett. Nyilván nem homogén korszakról van szó: a háború után egy plurális politikai környezetben csak egyes intézményekben kezdődött a kulturális szovjetizálás, mely végül egy diktatúra keretei közt teljesedett ki. Ekkor a szocreál már nem egy ajánlat volt a sok közül, hanem az egyetlen.

MN: Volt esély rá, hogy ez másként alakuljon?

false

 

Fotó: Németh Dániel

ST: Ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok. Kutatásaim inkább az olyan történészek álláspontját igazolják vissza, mint Borhi László vagy Kalmár Melinda, akik a pluralista demokrácia fenntarthatóságába vetett hitet illúziónak tartják. Könyvem címe árulkodó: a „szovjetizálás” folyamatot és szándékosságot feltételez. A pártelit számára sosem volt kérdés, hogy a szovjet mintára megteremtendő szocializmus a cél, és hogy konspiratív módszerekre, hatalmi központosításra és – ha úgy alakul – erőszakra van szükség. Ezt olyan figurák sem látták másként akkor, mint például Lukács György. Az anyagi forrásokat, az információs hatalmat és a fegyveres erőt tekintve egyaránt óriási helyzetelőnyben voltak. Ugyanakkor volt némi bizonytalanság azzal kapcsolatban, vajon mit is takar pontosan a „szovjet modell”: erről sokszor a szovjeteknek is eltérő elképzeléseik voltak, nemhogy magyar szövetségeseiknek. Nem egy zökkenőmentesen levezényelt lineáris folyamatról beszélünk.
A politikai „vonalat” sokszor visszamenőleg pontosították vagy találták ki – aztán néha számon kérték a likvidálandó elvtársaktól, hogy vajon miért is nem tartották magukat az akkor még távolról sem egyértelmű vonalhoz, miért váltak „elhajlókká”.

MN: Akkor a szocialista realizmus kérdésében sem volt konszenzus?

ST: Se Magyarországon, se máshol. Sztálin alatt is folyamatosan módosult az elmélet, attól függően, hogy az adott politikai helyzetben milyen ideálok közvetítését látták jónak. Egy rendkívül összetett beszédrenddel van dolgunk, tele ellentmondással. A régi balos hagyományok Sztálin új kurzusa alatt is tovább éltek. A romantika megítélésében például nagy különbségek voltak, s hol az egyik, hol a másik elképzelés kerekedett fölül. A szocreál egyik apostola, Lukács riválisa, Fagyejev például új Byronnak képzelte magát, aki szovjet Don Juanként esendő elvtársnőkre vadászott, erre nagyon büszke volt. A kánonképzést nem mindig poétikai megfontolások kísérték. És persze a nézeteket képviselő egyének politikai harca is befolyásolta.

MN: Végül is mi volt a szocialista realizmus? Lehetséges egyáltalán valami meghatározását adni?

ST: Nemcsak időben, hanem térben is változott a szocreál megjelenési formája, a helyi hagyományokat figyelembe vették. Rövid definíciót ezért nehéz megformálni. Inkább egy sajátos politikai-kritikai nyelvnek tekinthető, jellemző szótárral, szóképekkel, nyelvjátékokkal. Ideológiai téren pedig a sztálinista történelemfilozófián alapult: azt mutatja be, hogy a régi és az új harcából miként keletkezik a jövő, mely természetesen a kommunizmus. Fagyejev szerint az irodalomnak az autodidakta növénynemesítő, Micsurin almáját kell ábrázolnia: az egész Szovjetunióban efféle félkilós, üdepiros almákat fognak termelni, ezért a mai valóságból ezt az elemet kell tipikusként, reálisként kiemelni, hiszen ez előlegezi a jövőt. Az óriásgyümölcs győzedelmeskedik fakó kapitalista társain.

MN: És ezt elhitte valaki?

ST: Nem kevesen. A szocreál az 1930-as évek elején, születésekor voltaképpen társadalmi mozgásokra reagált: tévedés, hogy pusztán „felülről” diktált doktrína volt. Sztálinék a rendszer támaszát jelentő aktív, fiatal munkásrétegek ízlésvilágát igyekeztek felmérni, akik felemelkedésként élték meg, hogy paraszti sorból városi építkezésre, gyárba kerültek. Az irodalommal kapcsolatban nekik nem voltak magas elvárásaik: közérthető, tanulságos, cselekményben gazdag regényeket vártak, hozzájuk hasonló főszereplővel, jó vastag könyvben összefoglalva. Addig legjobb esetben is csak ponyvaregényeket olvastak, a szovjetek ezt akarták felváltani az új irodalommal. Nem véletlenül nevezte egy kutató a szocreált „a középszerű ízlés okozta katasztrófának”. A kititrált elveket aztán szépen ráerőszakolták az egész kulturális mezőre.

MN: Magyarországon, ahogy a könyvében állítja, ez másként történt…

ST: Nálunk kevés érdeklődés mutatkozott a szocreál iránt – ez többek közt a könyvolvasásra vonatkozó korabeli felmérésekből, újságcikkekből, levéltári anyagokból tudható. Akkorra már a szovjeteknél kiforrott a szocreál beszédrend, és ezt hozták be a kommunisták Magyarországra. Nem mindegy persze, hogyan. Lukács, aki már a Szovjetunióban a szocreál egyik fontos teoretikusa volt, abban reménykedett, hogy a ’30-as évek sztálinista irodalompolitikáját lehet hazai viszonyokra alkalmazni. Akkoriban a szovjetek a német klasszicizmus kultúrállameszményének mintájára egy olyan birodalom megteremtésére törekedtek, amely az európai kulturális örökség ápolójaként tűnik föl. Ennek újrateremtése lett volna eredetileg a szocreál, csak magasabb szinten, a „legfejlettebb tudomány”, a marxizmus–leninizmus birtokában.

MN: Közben Ukrajnában milliók haltak éhen…

ST: Így, ahogy mondja. A szocreál jelenbe vetített szép jövőképe épp az efféle társadalmi katasztrófák és a tömeges szegénység elfedésére szolgált. Lukács és a hozzá akkor közel álló Révai József tehát egy korábbi szovjet modell átplántálásában hitt. Zsdanov színre lépése és a nemzetközi politikai helyzet alakulása aztán egy másik szovjet modellt állított előtérbe, és nem adott lehetőséget a Nyugattal folytatott párbeszédre. Részben ez buktatta ki Lukácsot a főideológus szerepköréből, és majdnem Révai is vele bukott.

MN: Azért ellentét is volt Lukács és Révai között. A könyvében írja, hogy Illyés Gyulát Révai új Petőfinek, Lukács viszont új Gorkijnak szánta.

ST: Más volt a szerepük, inkább úgy fogalmaznék. Révait a nemzeti bolsevizmus magyar változatának megteremtése érdekelte. Lukács is részt vett ebben, de egyúttal igyekezett összeurópai viszonylatban mérlegelni a kérdéseket, a fent említett kulturális modellnek megfelelően. Mindketten a hazai szocreál megteremtésén törték a fejüket, főként Illyésből szerettek volna kipréselni egy ekként felcímkézhető alkotást. A „haladó hagyományok” Petőfije az új szocreál politikai költészetnek nyújtott volna hazai ösztönzést, a magyar Gorkij pedig Lukács képzeletében prózaíró lett volna, és a szocreál kánon kulcsfigurájához hasonlóan a világirodalmi kánonban foglalt volna helyet. A Lukács-vitában 1949–50-ben már egészen új helyzetben voltak, Lukácsot beáldozta Révai a túlélés végett.

MN: Kik voltak Gorkij és a szovjet szerzők magyar társai?

ST: Négy írói csoportosulásból igyekeztek megteremteni a magyar szocialista realizmust. Az egyik a két világháború közti proletárírók heterogén csoportja – itt fontos szerepet játszottak a határon túli magyar közösségek írói is. Csehszlovákiában és Romániában vagy éppen Bécsben a proletárírók ugyanis sokkal könnyebben tudták a műveiket megjelentetni. Ha jellegzetes képviselőjüknek nem is tartható, közéjük tartozott a végül Mexikóból hazatért Tamás Aladár, akitől ’45 után Rákosiék tartottak, mert KGB-ügynöknek hitték, rábízták hát a pártkiadót. Másik csoportot képeztek a moszkvai emigráció írói, például Gergely Sándor és Illés Béla. Ők első kézből sajátíthatták el a szoc­reál szabályait, ennek megfelelő eredményt produkálva, bár művei tanúsága szerint előbbit kissé jobban érdekelte a szex, mint az elvárható lett volna. A harmadik csoportosulás a baloldali népi írókat foglalta magába: Darvas Józsefet, Szabó Pált és Veres Pétert például. Lukács és Révai is őket tartotta volna a magyar szocialista realizmus legfontosabb potenciális megteremtőinek. Végül a Karinthy Ferenchez, Örkény Istvánhoz, Déry Tiborhoz hasonló polgári-urbánus írók prole­tár­íróvá történő átformálásában bíztak. Részeredményeket el is értek.

MN: Van a könyvnek emlékezetpolitikai tétje?

ST: Történész vagyok, nem mítoszok felállítását, hanem lebontását tartom feladatomnak. Veszélyes analógiákat felállítani, mert minden hasonlóság csak egy bizonyos fokig tartható fönn, és könnyen félrevezetővé válhat. De az bizonyára kiolvasható a könyvből, hogy a politikai pluralizmus híve írta, aki idegenkedik a keleti autoriter rendszerek hazai meghonosításának kísérleteitől. Ugyanakkor érdemes figyelmeztetni az oroszellenes hangulat hátulütőire is: mind Oroszországban, mind az emigrációban számos ellenfele van Putyinnak, igazságtalan általában „az oroszokat” megbélyegezni, melyre sajnos látok ma példákat.

MN: Jöttek a kommunisták, a szovjetek szálláscsinálói, és átalakították a rendszert. Mennyire tartható ez az elterjedt nézet?

ST: Ez borzasztóan leegyszerűsítő. Ehhez kapcsolódóan sokszor még arról is elfeledkeznek, hogy a baloldaliság 1945 után nem korlátozódott a kommunistákra, másrészt a kommunisták is megosztottak voltak sok tekintetben. Nem volt minden kommunista feltétlen híve a cenzúrának és a szocialista realizmusnak. A nem kommunisták közt viszont nem kevesen pártolták a szovjet modellek követését, ha nem is kizárólagos módon. Sokan közülük aztán emigrációba kényszerültek, vagy börtönbe jutottak.

MN: Más sztereotípiákat is tudna említeni?

ST: A szocialista realizmussal a legnagyobb probléma, hogy a Rákosi-rendszerről és annak irodalmáról a Kádár-érában kidolgozott értelmezési mintázatok nagy vonalakban átöröklődtek ’89 utánra is. Ilyen a szocreál és a sematizmus azonosítása, holott az előbbi egyik sarokpontja volt, hogy a sematizmus ellen fel kell lépni. Arról sincs szó, mint néhányan vélték, hogy a sematizmus elleni harc magyar specifikum lenne. A szovjet diskurzusban ez ugyanúgy megvolt.

MN: Mennyire sikamlós terep a téma kutatása napjainkban?

ST: Nem könnyű, mert gyakran érzelmi
reakciókat vált ki a legkülönfélébb hátterű pályatársakból is egy efféle, a szocializmus korszakát részleteiben vizsgáló kutatás. Ebben semmi meglepő nincs. Előfordul, hogy a félig-meddig kortárs szemlélők úgy vélik, ők „tudják”, mi volt „valójában”, vagy közvetlenül érintettek voltak, esetleg mestereik iránt elfogultak. Néha nehéz vitatkozni, indulatok irányítják az eszmecseréket. Az irodalomtudományban a feudális viszonyok még mindig nagyon erősek, és nemegyszer találkoztam olyan igényekkel, hogy bizonyos témákról ne írjak. Volt olyan eset, hogy egy professzor, aki még diákkoromban egyszer ajánlással segített engem, évekkel később szemrehányást tett, hogy „ennek ellenére” bizonyos témákat érintettem. Ezek számomra egy másik világból való jelenségek. Általában véve a kritikai szellemet, különösen a saját hagyományainkkal szemben, a kívánatosnál gyengébbnek tartom, holott azokkal szemben kellene törekednünk leginkább a távolságtartásra.

Neked ajánljuk