A magyar ember köztudomásúlag nem bolondul az adófizetésért. Ha vállalkozó, feketén, jobb esetben minimálbéren foglalkoztat, számlát nem ad; ha munkavállaló, kénytelen tűrni a bejelentés nélküli foglalkoztatását, bétéje minimálbér után adózik, számlát nem ad. Az adómorál megváltoztatása hosszú távon nyilvánvalóan elkerülhetetlen, addig azonban kizárólag az adóhatósági szigornak van fegyelmező ereje. Az adófizetési hajlandóság biztosításában egyébként is a fenyegetettség érzése a legnagyobb ösztönző, felmérések szerint ellenőrzés és szankcionálás nélkül az emberek háromnegyede egy vasat sem fizetne. Az adócsalási hajlam függ az érte kiszabható büntetés nagyságától és a lebukás valószínűségétől. Magyarországon a bírság és a késedelmi pótlék együttes összege elég magas, az emelése nem késztetne senkit jogkövetésre. A túl magas büntetés ráadásul éppen hogy csökkenti a fizetési hajlandóságot (ha nagy a büntetés, érdemes inkább sokat csalni), nagyon csábít az ellenőr lefizetésére, és megfelelően magas összegnél a revizor is könnyebben eshet gondolkodóba. Eredményt tehát az ellenőrzési valószínűség növelésével lehet elérni - természetesen ennek is megvan a megtérülési határértéke, minden ember mögé nem érdemes revizort állítani.
Szegény gazdagok
A véges kapacitással működő adóhatóság ezért kockázatelemzéssel választja ki az ellenőrizendő területeket, ott kutakodik, ahol egységnyi befektetett energiával a legnagyobb hasznot reméli. Ez pedig az áfaellenőrzés, az itt felderített adóhiány teszi ki az összes megállapított adókülönbözet döntő részét is. Az eredményesség valóban egyre jobb (egy ideje ráadásul nemcsak a visszaigénylőknél, hanem a forgalmukhoz képest gyanúsan keveset befizető vállalkozásoknál is kopogtatnak), az APEH a 2005-ös 200 milliárd forint után tavaly összesen több mint 300 milliárdnyi adóhiányt derített fel, melyet további 180 milliárd bírság és pótlék sújtott. Természetesen ennél jóval nagyobb az a közvetett haszon, amely az elrettentés révén keletkezik. Csakhogy ennek semmi köze a járulék- és szja-fizetéshez, viszont a bevallók széles köre miatt az ellenőrzés sziszifuszi munka és kevésbé hatékony. Míg a legnagyobb háromezer adózó ellenőrzésére két-három évente sor kerül, méret szerint lefelé haladva csökken az ellenőrzési gyakoriság, egyéni vállalkozónál 25-30 év körül alakul, a magánszemélyeknél pedig talán az aktív idejüknél is ritkább - azaz gyakorlatilag nulla a "fenyegetettség". Kézenfekvő megoldásként a rendszerváltás után felmerült a mindenkire kiterjeszthető vagyonnyilatkozat intézménye, ahol az évenkénti növekmény bevallásából az adóhatóságnak rendkívül egyszerű lett volna visszakövetkeztetnie a valós jövedelemre, ám az Alkotmánybíróság a személyiségi jogok aránytalan megsértése miatt 1993-ban elmeszelte a javaslatot.
A társadalombiztosítási alapok rettenetes helyzete miatt az adóhatóság idén stratégiát váltott: az eddigi néhány száz helyett tízezer vagyonosodási vizsgálatot fog végezni. A vagyongyarapodás és a bevallott jövedelem összhangját firtatják majd, elsősorban a drága ingóságok és ingatlanok tulajdonosait, a nagy összegű tagi kölcsönök nyújtóit, a tartósan veszteséges vállalkozásokat és a minimálbért bevallókat zargatják, de nyilván jó eséllyel várakozhatnak a feljelentésekre is. Zara László, a Magyar Adótanácsadók és Könyvviteli Szolgáltatók Országos Egyesületének elnöke szerint - bár még nincsen befejezett vizsgálat - már a bejelentés híre is érezteti a hatását, a vagyonosodási vizsgálat közbeszéd tárgya lett, egyre inkább tartanak tőle a vállalkozók. Jelenleg a 40-50 milliós tagi kölcsönöket nyújtó cégtulajdonosokat ellenőrzik (amikor a fekete bevételre azt mondja a tulajdonos, hogy tagi kölcsönből van, akkor az adóhatóság megkérdi, miből volt pénze a kölcsönre?), aminek hatására természetesen be fog indulni a vagyon külföldre menekítése. Ezt viszont csak egy szűk kör tudja megtenni; ahogy alsóbb szegmensekbe is eljut az APEH, ott már meggondolják, megéri-e évi több ezer euróért offshore cégeket fenntartani ingatlanvásárlásra, költségelszámolásra, a külföldi tartózkodások finanszírozására. Másrészt viszont az egyesület elnöke szerint nem tett jót az adótudatosságnak, hogy lehetővé tették az önellenőrzési pótlék megfizetése nélküli utólagos bevallást (vagyis egyfajta amnesztiát), hiszen így felvillantották ennek későbbi megismételhetőségét is.
A másik kérdés, hogy így mennyi kapacitás marad a többi ellenőrzési típusra. "Vannak olyan feladataink, amelyek kicsit elviszik az arányt, dolgozni meg kell" - válaszolta lapunknak Hajdu Miklósné, az APEH ellenőrzési főosztályvezetője, hozzátéve, hogy a tavalyi 432 ezer helyett idén 534 ezer revizori nap (a revizorok száma szorozva az év munkanapjai számával) áll a rendelkezésükre. A megszaporodott feladatok miatt ugyanis felvettek 500 új revizort, igaz, a 2003-ban elbocsátott 1100 fő beszámításával a létszám még mindig nem éri el a négy évvel ezelőttit (12 800 fő, hozzávetőlegesen egyötödük revizor, akik párban járnak), továbbá az új ellenőröknek néhány évi gyakorlat minden bizonnyal szükségeltetik majd ahhoz, hogy vagyonosodási vizsgálatot folytathassanak.
Egy kis mellékes
A hivatal költségvetését idén csaknem harmadával felemelték, amire megint csak elmondható, hogy így már majdnem eléri a 2003-as szintet (76 milliárd). A regionális átalakítás, az új feladatok (magánnyugdíj-pénztári bevallások és befizetések kezelése, illetékhivatalok, szerencsejáték-felügyelet integrálása, foglalkoztatotti jogviszonyok nyilvántartása stb.) viszont valószínűleg hozzájárulnak a hivatal néhány hónapos leültetéséhez.
Komoly szerepet vállalhat a kifehérítésben, hogy a jogszabály szerint áprilistól csak a biztosítottaknak jár a térítésmentes egészségügyi ellátás, így a munkavállalók legalább a minimálbérre való bejelentést erőltetni fogják. Ha nem omlik össze a rendszer, akkor az elektronikus bevallások is leegyszerűsítik az adatrögzítést - persze, a nyomtatványalapú szisztémát azért még van hova fejleszteni az adózókra szabott egyedi számítógépes felületig. Ugyanakkor némileg talán megalapozatlan reményeket fűznek a legnagyobb adósokat tartalmazó listák közléséhez, legalábbis Zara László szerint ezeknek nincs sok értelmük: az üzleti partnerek tudják egymásról, hogy a szürke gazdaságban tevékenykednek, a cégek egymás között megbízhatóak, csak épp az APEH-nak nem fizetnek. Kétséges a gázár-támogatási jogosultság ellenőrzése is, mivel sikerült olyan jövedelemkategóriához kötni (negyedéves jövedelem), ami éves bevallásra épülő rendszerben adótechnikailag értelmezhetetlen.
Szintén a tb-alapokra tekintve jutott eszébe a jogalkotónak a dupla járulékalap bevezetése, bár egyelőre nem egyértelmű, hogy ettől dől-e majd a pénz. Ugyanis 1,6 millióan jelentették be, hogy ennél bizony kevesebbet keresnek, igaz, az átlagos járulékalap valamivel legalább meghaladja a minimálbér összegét. Kicsi a valószínűsége, hogy egy esetleges ellenőrzéskor a munkavállalók és az egyéni vállalkozók beismernék a turpisságot, arra csak a vagyonosodási vizsgálat deríthetne fényt - de a tízezer ellenőrzésnek nem ők a célcsoportjai. Hajdu Miklósné viszont megjegyezte, hogy nem ilyen egyértelmű a helyzet: bármilyen meglepő, de a helyszíni ellenőrzések során sokszor kiderülhet, hogy nem a bejelentett összeget bérszámfejtik. Kétségtelen - tette hozzá -, hogy azután két-három év alatt megtanulja a vállalkozói szféra, hogy ilyen alaphibákat nem szabad elkövetni.
A másik eléggé el nem ítélhető megoldás a színlelt szerződés alapján történő foglalkoztatás: a három és fél évig tologatott moratóriumot végül tavaly nyáron nem hosszabbították meg. A dupla minimálbérhez hasonlóan kifejezetten erre nem lesznek vizsgálatok, de az adóhatóság ígérete szerint, ha már valahol nézelődnek, erre is vetnek egy pillantást. Zara László szerint azonban az 1982 óta alkalmazott formát (ez volt a gmk) adminisztratív eszközökkel nem lehet felszámolni. Ráadásul nagyon szubjektíven lehet elhatárolni, hogy mi számít munkaviszonynak. Eddig az adóhatóság a legapróbb erre utaló jel alapján munkaviszonynak minősítette a foglalkoztatást, amit az érintettek büntetés híján elfogadtak, és megtették az átminősítést. Ahol meg nem volt ellenőrzés, ott nehezebben kikezdhető szerződéseket írtak, adott esetben pedig most már megérné bírósághoz fordulni a határozat ellen. Úgy látja, amióta lejárt a moratórium, mintha nem is forszírozná a hatóság annyira a dolgot. Ami érthető, hiszen kiderült, hogy a közszféra is érintett (például nagyon nem szerette az APEH, amikor szakértők azt pedzegették, hogy vajon a külsősként foglalkoztatott adatrögzítőikkel mi a helyzet). Inkább a bevételhez képest kicsi adóalapot bevalló vagy tartósan veszteséges vállalkozások költségeit kellene célzott vizsgálatokkal ellenőrizni, és akkor mindegy volna, hogy az milyen foglalkoztatási formát alkalmaz.
Amorality
A fenyegetettség miatt kikényszerített adófizetésnél (a mellett) értelemszerűen egyszerűbb és olcsóbb volna az önkéntes jogkövetésre hagyatkozni, ám az adómorál növelése hosszú, macerás folyamat - már amennyiben egyáltalán van rá politikai igény. Az adófizetési hajlandóság számtalan körülménytől függ, alapvetően kulturális probléma, a magyar mentalitás pedig máig a Kádár-érában kikristályosodott, az állam kijátszásán alapuló mintát követi (az akkori tömör megfogalmazás szerint: Ezeknek?). Az adómorál a hozott attitűdön kívül függ az adók mértékétől, az adózási szabályok bonyolultságától, a kiszámíthatóságuktól (ha össze-vissza változik, nem lehet előre kalkulálni), és persze az adóforintok elköltésének átláthatóságától, tisztaságától. Ugyanígy alapvető, hogy a társadalom tagjai mennyire bíznak az államban - a jogban, a hatóságokban -, és nagyon rossz az üzenete, ha a mondjuk a rendőrség nem tartja be a törvényt, vagy a parlamenti képviselők pökhendi válaszokat adnak a költségtérítésüket firtató kérdésekre.
Mindez azonban kevésbé lényeges, ha azt sem tudjuk, hogy végül is mennyi adót fizetünk, és az ezért kapott szolgáltatásoknak valójában mennyi az ára. Márpedig jórészt ez a helyzet. A TÁRKI 1996-ban, majd 1999-ben megvizsgálta az állampolgárok adótudatosságát és fiskális illúzióit, s úgy találta, azzal sem vagyunk tisztában, hogy az állami kiadások haszonélvezői valójában más adófizetők pénzét költik. A válaszadók az állam bevételeinél meg tudták nevezni az adókat, de kilenctizedüknek a járulékok, a vámok vagy az illetékek már nem rémlettek, valamint a többség a nyugdíjakat nem sorolta a társadalombiztosítás kiadásai közé. A megkérdezettek a saját keresetüket és fogyasztásukat terhelő adók, járulékok esetében is tájékozatlanok voltak, de évente változó adórendszernél ez inkább érthető. A felmérésben részt vevőknek az állami kiadások árát sem igen sikerült megbecsülni - kivéve a gyógyszerárak támogatásának egy főre eső átlagát, mivel a támogatás százalékos mértéke szerepel a recepteken.
A kutatás harmadik hulláma jelenleg zajlik, május-június környékén lesznek eredmények. A korábbi és a mostani felmérés irányításában is részt vevő Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója lapunknak úgy vélekedett, hogy az azóta végzett egyéb kutatások szerint az akkori helyzet többé-kevésbé ma is fennáll. Az állammal szembeni fizetési kötelezettségekről a közbeszédben több szó esik, ezért ezekről valószínűleg informáltabbak vagyunk, de az ingyenebéd illúzióját az elmúlt évtized választási kampányai még inkább erősítették. "Az utóbbi két választás szürreális ígéretlicitről szólt, amiben azt a látszatot keltették, hogy bármi megoldható. Ezért van most sokk, és ugyan az aktuális helyzetet, a kiigazítás szükségességét sokan megértik, de az nem tudatosul, hogy ez így rendszerszerűen rossz. Csak aprólékos munkával érhető el, hogy az ilyesmire mindenki helyből gyanakvással tekintsen, és tudja, hogy az ő zsebéből teszik az ígéreteket" - mondja Tóth. Szerinte a normaszegés közép-európai hagyománya, az a szemlélet, miszerint tisztességes munkával nem lehet boldogulni, vagy az egyén önfelmentése saját sorsának intézése alól - mind olyan tényező, amely mögött az intézményekbe vetett bizalom hiánya húzódik. Az adómorál növeléséhez a fogyasztóvédelemtől elkezdve a kormányzatot ellenőrző szervezeteken át az öngondoskodás és a személyes felelősségvállalás kereteit megadó intézményeknek kellene hatékonyan, átláthatóan és az állampolgárok számára vonzóan működniük. De persze szükség van az ellenőrzésre és a szigorú szankcionálásra is. "Az egy mítosz, hogy a nyugati országokban az emberek önként és szívesen fizetik az adókat. A szankciótól való félelem ott is komoly szerepet játszik" - teszi hozzá a kutató.
