Fővárosi panelszerű épületben járunk. Egykor motelféle volt, most egy vállalkozó üzemeltet benne gondozóházat. A folyosó olyan, mintha kórházban lennénk - csak itt már nem gyógyítanak.
"Mutassa a karját, angyalka! Fáj ez így?" Az ápoló az ágy szélén térdel, apró, madárcsontú nénike vállát mozgatja, aki az este elesett, azóta csak fekszik, nemigen válaszol semmire. "Nem véletlen ám, hogy most jött be - bök a személyzet után Péter, a néni fia. - Így csinálják, hogy lássuk. Hát, gyakran kell jönnünk."
Az ajtóra ragasztott papírlapon filctollal, nagy betűkkel: Kati néni. Hogy visszataláljon; mert a múlt héten a szomszéd szobában ráordítottak: "Mit bolyong itt, vén hülye, nem itt van a maga ágya, fogja már fel!" Van, aki rendesebb vele, az karon fogta, visszavitte a helyére.
Kati néni esete nem egyedi. Gyakori, hogy a gyerekek egy még vállalható kompromisszumot elfogadnak; a mama, papa nem nagyon válogathat. Ott kell élnie, ahol van szabad ágy, ahol ellátják, és amit a családja képes megfizetni. Sokan, míg a szüleik jól vannak, el sem tudnak képzelni ilyesmit; és magunkról sem hisszük, hogy egyszer így végezhetjük. "Az 'önellátásra képtelen' stádium csaknem mindenkinél beköszönt - mondja Szalay Ágnes, a XIII. kerületi Derűs Alkony Idősek Klubjának vezetője. - Mindenkinek az az elképzelése, hogy ha úgy áll a helyzet, ráér keresni magának valami jó helyet. Csakhogy ez csapda: hiszen mire ápolásra szorulunk, már pont nem vagyunk abban az állapotban, hogy elrendezzük a sorsunkat. Így mások fognak határozni rólunk. Én nem fogom megvárni, hogy leépüljek, és a gyerekem azt mondja, ide vagy oda kéne mennem. Amint nyugdíjas leszek, körbejárom az otthonokat, hogy legalább legyen meg a hely előre."
Minél nyilvánvalóbb lesz a társadalom elöregedése, várhatóan annál jellemzőbb lesz az öngondoskodás. De ma még az a tipikus, hogy ez nem magát az illetőt érinti, hanem váratlanul szakad az utódok nyakába. És bár látszólag számos lehetőség kínálkozik, mindegyikkel csak a legtehetősebbek számolhatnak. A nagy többségnek kényszerű félmegoldásokba kell beletörődnie. Hosszú időt, utánajárást és előkészületeket igényel, hogy megtaláljuk a legjobb helyet. Ehelyett a legtöbben akkor kezdenek kapkodni, amikor szülőjüket már egy fél napra sem lehet egyedül hagyni.
Péteréknél is hirtelen történt minden. Az édesanya fél oldala lebénult: stroke-kal szállította a mentő speciális kórházi osztályra. Ám ott csak két hétig maradhatott, további egy hónapot az utógondozón. "Csapnivaló körülmények között, de legalább orvosi ellátással" - fogalmaz Péter, akinek egy idő után azt mondták, nem tudnak többet tenni. "Fogalmunk sem volt, hogy mit csináljunk anyuval. Nem gyógyult, nem szobatiszta, nem lehet egyedül hagyni." A család végigtelefonálta a magán-gondozószolgálatokat, havi 300-500 ezerért vállalták volna a huszonnégy órás munkát. Ha ugyanezt nem otthon oldják meg, hanem az asszonyt költöztetik valamelyik átmeneti magánotthonba, az havi 150-250 ezer forint. "Ezekben az ápolást jobban végzik, mint a kórházak, de az orvosi ellátás rosszabb, mert azon tudnak spórolni" - mondja Péter.
Kati néni így került végül a motelből átalakított magánintézménybe. Havi 127 ezret kérnek, de a család lelkiismerete nem teljesen nyugodt. "Úgy látjuk, itt csak fektetik. Annyi az érdekük, hogy a negyven ágy tele legyen, és fizessenek az öregek után." Mivel a házban nincs folyamatosan orvos, Péterék most azon gondolkodnak, hogy magánúton felfogadnak egy idegorvost, aki néha ránéz. Azt mondják, akár az édesanyjuk házát is eladnák, ha tudnák, hogy a mama jó helyre kerül. Csak félnek attól, hogy ha a jog egy intézményre száll, ott már senkinek nem lesz érdeke, hogy életben tartsák a mamát. "Nagyon rossz érzés tudni, hogy ott van anyu, és csak vegetál. Az ember elgondolkodik, hogy szabad-e megöregednie. Én nem szeretnék ilyen körülmények között lenni és élni. Szeretném, ha az eutanáziát engedélyeznék addigra."
Hogy Péterék a könnyebb vagy a nehezebb utat választották, ki tudja. Marikáék két kamasz gyerek mellett maguk gondozzák a férj édesanyját, aki ágyban fekvő beteg, pelenkázni, fürdetni, emelgetni kell. "Erőszakos, rossz természetű ember volt, és még jobban az lett - mondja Marika. - De megsajnáltuk, mert nem volt hová mennie. Szinte csak az tud bekerülni szociális otthonba vagy kórházba, aki képes kenőpénzt adni. Ott kellett hagyni a munkámat, ápolási díjból tengődöm, ami
tizennyolcezer forint
A lakásunk olyan szagú, mint egy urológiai osztály. Anyagilag teljesen padlón vagyunk, ebben a hónapban kölcsön kellett kérni, hogy meglegyen a pelenka. Egész nap be vagyok zárva vele, egy csomó dologból kimaradtam, ami már nem pótolható."
Egy ideje úgy néz ki, talán mégis sikerül elintézni, hogy Marika anyósa szociális otthonba menjen, és rá is tudták beszélni. "Nemrég voltak előgondozásba venni. De az, hogy mi már nem tudjuk ellátni, nem nagyon érdekelte őket. Egyetlen fontos kérdés volt: hogy milyen vagyona van. Elég furcsán néztek, amikor mondtam, a ház a miénk, vagyona semmi, még egy karikagyűrűje sincs."
Marika bizakodik, hogy a nyugdíj elég lesz az otthonnak. Azt mondja, még egyszer nem vállalná. "Aki magához akarja venni a rászoruló rokonát, az jól gondolja át, hogy miről is kell lemondania. Kereset nélkül maradni, végignézni, hogyan válik értelem nélküli lénnyé, azon aggódni folyton, hogy mire hazaérek, nem a földön fekszik-e - ez nem élet."
Pisilni, enni, menni - ezt kell tudnia annak, aki átmeneti önkormányzati gondozóházi férőhelyre pályázik. A szabályok szerint itt csak három hónapig lehet lakni, bár van mód hosszabbításra, helyenként szabályellenesen hosszú ideig is. A családtagok szívesen fizetnek, hiszen pontosan tudják, hogy ennél minden csak drágább. Annak, aki kikerül onnan, az "idősek otthona" marad a havi nyugdíj 80 százalékáért, két-három-sokágyas szobában. Ez a legolcsóbb lehetőség; sokaknak kizárólag ez jöhet szóba, éppen ezért hosszú a várólista.
Ezzel szemben sok magánvállalkozásban épült komplexumba lasszóval fogják a lakókat. Ezeknél - bár egy tavalyi törvénymódosítás komoly állami forrásokat zárt el, és ez a feltételeket több intézménynél módosította - a bekerülési összeg 3-16 millió, a havi térítési díj pedig a nyugdíj nagy részét elviszi. Akik pedig magányosan élnek, azokat előbb-utóbb megtalálja egy vállalkozó, bank vagy önkormányzati szervezet a maga életjáradék-ajánlatával.
Az elhelyezési körülményekben, az ápolószemélyzet hozzáállásában nagyok a különbségek. Bár a képlet nem egyértelmű - vannak családias hangulatú állami otthonok, és barátságtalan, kórházszerű fizetős helyszínek is -, luxuskategóriát csak gazdasági társaságok által fenntartott intézmények némelyike biztosít. Ezeken a helyeken olykor tízmilliós nagyságrendben kell fizetni a beköltözéskor, és vásárolható önálló apartman is.
Az ingatlantulajdon
többnyire fontos szerepet játszik, hiszen a belépési díjat sokan csak egy lakás- vagy házeladás után tudják kifizetni. E konstrukcióból nincs visszaút - vagy csak nagy pénzveszteségekkel. Ráadásul ez mindig olyan szerződés, ahol csak az ismert, hogy az egyik oldal mit nyújt: házat, lakást, vagyont. Kérdéses viszont, mit ad cserébe a másik fél; lehet, hogy tízévnyi ápolást, lehet, hogy tíznapnyit. Ha az idős ember a bekerülés után röviddel meghal, oda az örökség, egy élet munkája. Hiába vásárolt korábban apartmant mondjuk nyolc-tíz millióért, ott csak az élete végéig tartó lakhatási jogot kapott, tulajdonjogot nem, vagyis a lakrész nem örökölhető, nem értékesíthető. És már költözhet is a következő tízmilliós kuncsaft. Ha a bekerüléshez nem kell a lakás, azt a család általában még időben átíratja a gyerekek, unokák nevére.
"Az Arany Alkony Paskál Otthonba beköltözve ugyanazt az életvitelt folytathatja, mint amit korábban megszokott, azzal a különbséggel, hogy itt mi megoldjuk Ön helyett azokat a problémákat, melyek lakhelyén élve esetleg nehézséget jelentenek Önnek" - e mondatokkal csalogatja új lakóit Magyarország legnagyobb privát ellátója, az Arany Alkony Közhasznú Társaság legújabb komplexumába, a zuglói Paskál Otthonba. A honlap további megállapításokkal is győzködi a potenciális kuncsaftokat: "A mi otthonainkban 2003-ban a halálozási arányszám 9,91 százalékos volt, szemben a KSH adatai szerinti majdnem 13 százalékos országos adattal."
Meglátogattuk a lakókat a jó életminőséget ígérő társaság legnépszerűbb, törökbálinti ottho-nában. Szép környék, nagy kert. A lakrészek más és más hangulatúak, kis szeletei a korábbi életformáknak - hiszen néhány bútort, szőnyeget, képet sokan behoznak. Százötven ember él ebben a fura "öregek városában". Van orvos, mozgó büfé, mosoda. Lehet választani két-, három vagy négyágyas elhelyezést, de egy- vagy kétszobás lakrészt is erkéllyel, fürdőszobával.
A lakók többsége csak részben képes önellátásra. "Sokukon, mikor sétálnak a folyosón, nem látszik, mennyire betegek - mondja Jakubosz Viktória, az otthon munkatársa. - Pedig segíteni kell nekik, hogy megfürödjenek, beszedjék a gyógyszerüket, időben elmenje-nek vérvételre. Ugyanaz a komplex szolgáltatás jár mindenkinek: lakhatás, közművek, takarítás, mosás, étkezés, ápolói felügyelet, orvosok, gyógyszerek." Mindez a havi jö-vedelem 80 százalékáért. Ha va-laki most bejelentkezik, 2008 kö-zepe tájára tudnak neki helyet ígér-ni. A próbaidő általában harminc nap, az alatt bárki meggondolhatja magát.
"Hatvanéves kortól laknak nálunk mérnökök, orvosok, munkásemberek - sorolja Jakubosz Viktória. - Sok időst hazavisznek, amikor a kórház kiadja őket, a családtagoknak fel kell adniuk a munkájukat, de legtöbbször néhány hónap után rájönnek, hogy nem bírják. Könnyes szemmel küszködnek, hogyan mondják meg, hogy ide szeretnék elhelyezni a szülőjüket. Mardossa őket a lelkiismeret, mert a köztudatban sajnos még mindig az él, hogy a szociális otthonok szörnyű helyek, pedig nem erről van szó. Beteg emberek laknak nálunk, de az a célunk, hogy mindenki a lehető legjobban élhesse az életét."
A hetvenhét éves dr. Tésy Istvánné például örül, hogy váratlan látogatói akadnak. Bevezet a birodalmába - maga alakította ki egy éve. Hozta a szép biedermeier bútort és a bekereteztetett fotókat a három fiúról és az első nyugati nyaralások egyikéről. Otthont teremtett az otthonban. "Egy ismerős házaspár korábban idejött, és nagyon dicsérték a helyet. Én otthon kétszer rosszul lettem, és senki nem volt mellettem. Félelemérzet volt bennem, hogy nincs, aki telefonáljon a mentőknek. Úgy döntöttem, eladom a lakást, és beköltöztem. Bár az eladás nem sikerült időre, az otthonban megértőek voltak, úgy látszik, megbíztak bennem. Volt, aki bántott is azzal, hogy a gyerekeim örökségét elkótyavetyéltem. Először a fiaim is csodálkoztak, de aztán elfogadták. Az elején nem minden tetszett, de amikor megszoktam, azt mondtam, ilyen jó dolgom még nem volt. Ennél rosszabbat senkinek nem kívánok. Majd ha lebetegszem, és nem tudok járni, vagy nem tudok gondolkodni, lesz, akire számítsak. Egy olyan nagy gondot, hogy a fiaim életét tönkretegyem, azt én nem akartam."
A kevés nyugdíjjal rendelkezők csak az állami elhelyezést tudják megfizetni. Nincs "beugró", a térítési díj nagyjából havi 40 000 forint. A Fővárosi Önkormányzat Rózsa utcai otthonában három szinten 121 idős lakik. Nyilvános telefonok, ebédlő, társalgó, teakonyha, a földszinten büfé, klubszoba és pihenőudvar áll a lakók rendelkezésére.
Az alapellátáson kívüli
térítésmentes szolgáltatás férfiak részére a hetente kétszeri borotválás, és minden lakó részére a hajvágás. Ahogy az ismertetőben írják: a gondozottak napközben hódolhatnak hobbijuknak (kártya, hímzés, olvasás stb.). Az otthon-ról készült videofilmet meg lehet vásárolni, és beköltözéskor itt is lehetőség van arra, hogy a leendő lakó személyes tárgyain, ruhaneműin kívül kedvelt használati tárgyait magával hozza.
Ibi néni élt is a lehetőséggel. A szekrény az övé volt, meg "ez a frizsider, meg a két szék" - sorolja. Körben mindenütt hímzések, a falon a dédunoka rajzai. "Egy dolog van, lehetne melegebb - mondja Ibi néni. - Meg a szobatárs, ha olyan volna. De megszoktam. Hát, mit tudok, angyalkám, csinálni."
Egy emelettel lejjebb lakik a nyolcvankét éves József, akinek kilenc éve halt meg a felesége. "Magamra szakadtam. Negyvennyolc éves házasok voltunk, két év múlva lett volna az aranylakodalmunk. Napközben megvoltam az emberek között, de jött az este, leültem vacsorálni. Egyedül. Rögtön nem tudtam enni, hanem sírva fakadtam. Amíg el nem aludtam, borzasztó érzések, fájdalmak jöttek. Ez így ment hetekig, hónapokig. Egyszer aztán meggondoltam, hát ez így nem jól van, teljesen tönkremegyek. Emberek között biztos jobb lesz. Jobb is lett, vacsorakor nem sírom el magam. Hetente egyszer-kétszer elmegyek oda, a régi házhoz, az unokámé lett a lakás. Itt hatan vagyunk egy szobában, én megmondom őszintén, nem zavar, mindig tudtam alkalmazkodni. Először a hármas szobába kerültem, három hónapig voltam ott, az alatt az idő alatt meghaltak hárman. Azután nem számoltam össze, de akik közvetlen közelségemben voltak, tízen legalább. Mind nyolcvan körüliek. Van itt, aki azt mondja, nem foglalkozik vele, de én azt hiszem, mindenkiben van egy olyan érzés, hogy voltam, vagyok, aztán meg nem leszek."
Bár az állami központú idősgondozás nonprofit terület, az igazgatónő, Görög Tiborné szerint ez sem egyértelmű. "Gondoljunk arra, hogy megürül egy lakás, ami megoldja a gyerekek életét. Csak ezt nem szokás bevallani, erről nem beszélnek az öregek sem. Kialakítanak egy védőpajzsot, gyártanak egy ideológiát, hogy miért kellett bejönni. Aki tisztában van vele, hogy otthon már nem tud maradni, az örül, hogy olyan helyre került, ahol ezt megoldják. A gyerekeiknek ezer bajuk van, nem akarják őket nehéz helyzetbe hozni. De azért amikor valaki elmagányosodik, beköltözik ide, és itt talál egy kártyapartnert, akkor az pozitív fordulat. Nem feltétlen szűkülnek be itt az emberek. Sok a szerve-zett program, voltunk Hollókőn, "pusztaszeren, a Monet és barátaira soron kívül jutottunk be. Tartunk ínyencklubot, meghonosítottuk az amerikai bingót, és ren-dezünk irodalmi kávéházat. Az asszonykórusba mindenki beszáll, akár tanárnő volt azelőtt, akár kofa a piacon. Amíg tudnak, aktív életet élnek, és mi azon vagyunk, hogy ez tényleg végállomás legyen. Meglegyen bennük az a tudat, hogy ez az otthonuk, innen már nem kell továbbmenni. A végsőkig ápoljuk őket. November elsején pedig a teraszon azok is helyezhetnek el virágot, akik a temetőbe már nem tudnak kimenni. Olyankor nagyon szép, egész nap szól a Rekviem."
Demográfia
Fogy a magyar továbbra is, de ennek üteme mérséklődött. Alig vagyunk többen tízmilliónál; 2006-ban a születések száma (januártól novemberig 91 770) 2 százalékkal emelkedett, a halálozásoké (119 485) csökkent az előző évhez viszonyítva. Az ország lakossága összességében csaknem 10 000 fővel lett kevesebb.
A múlt század elején félmillió 60 év feletti lakos élt hazánkban, ötven év múlva ennek duplája, míg a XXI. század beköszöntekor több mint kétmillióan voltak az időskorú magyarok. 2050-re a 60 év felettiek számát 2 millió 850 000-re becsülik, míg a lakosság összlétszámát nyolcmillióra.
Jelenleg Magyarország népességének közel 20 százaléka legalább hatvanéves. Huszonöt év múlva arányuk 30 százalék fölé emelkedhet, hiszen míg 1930-ban tízből csak öten élték meg ezt a kort, ma már legalább heten, a nők körében kilencen. A hatvanöt éven felüli férfiak aránya megkétszereződött, a nőké megháromszorozódott, amióta bevezették a magyar nyugdíjtörvényt. A 2006. október-decemberi időszakban a foglalkoztatottak száma 3 millió 953 ezer volt, hivatalosan ennyi kereső tartja el a mintegy hárommillió (1990-ben még csupán két és fél millió) magyar nyugdíjast. Míg a 15-64 éves népesség körében a foglalkoztatottak aránya nálunk 57 százalékos, az Európai Unió országaiban átlagosan 64. 2050-re a nyugdíjasonkénti aktívak száma várhatóan mindenütt csökken: becslések szerint Franciaországban a mai 2,5-ről 1,4-re, Németországban 2,3-ról 1,2-re, Olaszországban 1,3-ról 0,7-re, Japánban pedig 2,6-ról 1,5-re.
Mintegy 30 ezer embert gondoznak önkormányzati tulajdonú helyen, 5000 főt az egyház helyezett el, és 7 ezren laknak alapítványi, közhasznú társaság vagy vállalkozás által üzemeltetett intézményben.
(Forrás: KSH)
