Magyar Narancs: Kutatásaikat valóban az inspirálta, hogy jelentős különbségeket láttak a brit, lengyel és más nyugati, illetve a hazai tudósítások nyelvezete, szóhasználata, stílusa között?
Varga Júlia: Ez volt a kiindulópont és a motiváció: mindketten olvastuk az egy időben megjelent külföldi és magyar híradásokat. István főleg a lengyel, én meg inkább a brit sajtót szemléztem, és elképesztő volt a különbség a magyar sajtóhoz képest.
MN: Mi volt az első olyan eltérés, ami megragadta a figyelmüket?
Tóth István János: A használt narratíva különbözött leginkább. Így például különleges és más európai példáktól eltérő volt az is, ahogyan a háború első 15 napjában az orosz agressziót láttatták a hazai sajtóban. Először is tapasztalható egy nagyfokú, a brit és lengyel ellenpéldákban nem látható távolságtartás a cikkekben. Ráadásul már az orosz agresszió első napjaiban az volt az uralkodó narratíva, hogy az oroszok megállíthatatlanul nyomulnak előre, minden ellenállást szétvernek, az ukrán hadsereg nem létezik és az oroszok perceken belül győzni fognak. Ez a fajta ijesztgetés, félelemkeltés végig jellemző volt a háborúról szóló tudósításokra. Az általunk nyomon kísért, elemzett online cikkekre gondolunk, amelyek zömmel a vizsgált, zömmel független, legalábbis formálisan nem kormányközeli sajtótermékekben jelentek meg. Magyarországról az Index, a Telex és a Portfolio tudósításait elemeztük, valamint az állami hírügynökség, az MTI híreit – összevetve a BBC tudósításaival. Mielőtt a kutatásba kezdtünk, olvastuk a brit és a lengyel sajtóban megjelent cikkeket. A narratíva különbsége már ekkor észrevehető volt. A lengyel példa azért is érdekes, mert Lengyelország és Magyarország története, társadalma között nincs akkora különbség, mint Magyarország és Nagy-Britannia között. Olyan országok vagyunk, ahol ugyanakkor, 1989–90-ben ért véget a kommunista uralom, ugyanabban az időpontban lettünk NATO- és EU-tagok. Mégis azt lehetett látni, hogy Lengyelországban ez az embertelen, empátiamentes, hideg megközelítés, ami nálunk volt uralkodó, egyszerűen nem létezik. Ha megnézem a legnagyobb lengyel független portálokat (Wirtualna Polska, Onet.pl, a Gazeta Wyborcza internetes felülete, Oko.press), akkor egyrészt minden cikk úgy íródott, hogy ami Ukrajnában történik, az velük, lengyelekkel is történik, hiszen minden lengyelnek személyes tapasztalata is van a szovjet megszállásról, katonai jelenlétről.
Varga Júlia: Erről nálunk is lehetnek mindenkinek családi, esetleg személyes tapasztalatai, későbbi időszakból is, gondoljunk az 1956-os szovjet intervencióra. Családi történetekből nálunk is lehetett sejteni, hogy mire számíthatnak az agresszió áldozatai. Azért annyit hozzátennék, hogy az első három napban, egészen a hosztomeli repülőtér visszafoglalásáig a nemzetközi sajtó sem nagyon tudta, mi fog történni. De teljesen egyértelmű volt például a brit sajtóban már akkor is, amikor még nem volt világos az első három napban, mennyire lesz sikeres az orosz agresszió, hogy ki a megtámadott fél és ki az agresszor. És minden egyes tudósításban ez dominált – ez az, ami tökéletesen hiányzott az általunk olvasott és elemzett magyar sajtótermékekből.
Tóth István János: Bár nem tudták pontosan, mi fog történni, de a hozzáállás már akkor is különbözött a magyartól. Lengyelországban például a háború kitörése után 8–10 nyugalmazott, korábban a NATO keretei közt is szolgáló, magas rangú lengyel katonatiszt szólalt meg, és kommentálta a harctéri eseményeket. Magyarországon ilyen nem volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
