Interjú

„Bizony, beszivárgott ide is”

Varga Júlia, Tóth István János társadalomtudósok a putyini propagandagépezet itthoni hatásáról

Belpol

Hogyan kezelte a magyar sajtó egy meghatározó része az orosz agressziót, miként hatott rá az orosz propaganda? A kvalitatív és kvantitatív elemzést is tartalmazó kutatás eredményét a közelmúltban publikálták. A Korrupciókutató Központ Budapest tanulmányának szerzőivel beszélgettünk.

Magyar Narancs: Kutatásaikat valóban az inspirálta, hogy jelentős különbségeket láttak a brit, lengyel és más nyugati, illetve a hazai tudósítások nyelvezete, szóhasználata, stílusa között?

Varga Júlia: Ez volt a kiindulópont és a motiváció: mindketten olvastuk az egy időben megjelent külföldi és magyar híradásokat. István főleg a lengyel, én meg inkább a brit sajtót szemléztem, és elképesztő volt a különbség a magyar sajtóhoz képest.

MN: Mi volt az első olyan eltérés, ami megragadta a figyelmüket?

Tóth István János: A használt narratíva különbözött leginkább. Így például különleges és más európai példáktól eltérő volt az is, ahogyan a háború első 15 napjában az orosz agressziót láttatták a hazai sajtóban. Először is tapasztalható egy nagyfokú, a brit és lengyel ellenpéldákban nem látható távolságtartás a cikkekben. Ráadásul már az orosz agresszió első napjaiban az volt az uralkodó narratíva, hogy az oroszok megállíthatatlanul nyomulnak előre, minden ellenállást szétvernek, az ukrán hadsereg nem létezik és az oroszok perceken belül győzni fognak. Ez a fajta ijesztgetés, félelemkeltés végig jellemző volt a háborúról szóló tudósításokra. Az általunk nyomon kísért, elemzett online cikkekre gondolunk, amelyek zömmel a vizsgált, zömmel független, legalábbis formálisan nem kormányközeli sajtótermékekben jelentek meg. Magyarországról az Index, a Telex és a Portfolio tudósításait elemeztük, valamint az állami hírügynökség, az MTI híreit – összevetve a BBC tudósításaival. Mielőtt a kutatásba kezdtünk, olvastuk a brit és a lengyel sajtóban megjelent cikkeket. A narratíva különbsége már ekkor észrevehető volt. A lengyel példa azért is érdekes, mert Lengyelország és Magyarország története, társadalma között nincs akkora különbség, mint Magyarország és Nagy-Britannia között. Olyan országok vagyunk, ahol ugyanakkor, 1989–90-ben ért véget a kommunista uralom, ugyanabban az időpontban lettünk NATO- és EU-tagok. Mégis azt lehetett látni, hogy Lengyelországban ez az embertelen, empátiamentes, hideg megközelítés, ami nálunk volt uralkodó, egyszerűen nem létezik. Ha megnézem a legnagyobb lengyel független portálokat (Wirtualna Polska, Onet.pl, a Gazeta Wyborcza internetes felülete, Oko.press), akkor egyrészt minden cikk úgy íródott, hogy ami Ukrajnában történik, az velük, lengyelekkel is történik, hiszen minden lengyelnek személyes tapasztalata is van a szovjet megszállásról, katonai jelenlétről.

Varga Júlia: Erről nálunk is lehetnek mindenkinek családi, esetleg személyes tapasztalatai, későbbi időszakból is, gondoljunk az 1956-os szovjet intervencióra. Családi történetekből nálunk is lehetett sejteni, hogy mire számíthatnak az agresszió áldozatai. Azért annyit hozzátennék, hogy az első három napban, egészen a hosztomeli repülőtér visszafoglalásáig a nemzetközi sajtó sem nagyon tudta, mi fog történni. De teljesen egyértelmű volt például a brit sajtóban már akkor is, amikor még nem volt világos az első három napban, mennyire lesz sikeres az orosz agresszió, hogy ki a megtámadott fél és ki az agresszor. És minden egyes tudósításban ez dominált – ez az, ami tökéletesen hiányzott az általunk olvasott és elemzett magyar sajtótermékekből.

Tóth István János: Bár nem tudták pontosan, mi fog történni, de a hozzáállás már akkor is különbözött a magyartól. Lengyelországban például a háború kitörése után 8–10 nyugalmazott, korábban a NATO keretei közt is szolgáló, magas rangú lengyel katonatiszt szólalt meg, és kommentálta a harctéri eseményeket. Magyarországon ilyen nem volt.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.

Elszáradt arcok

Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmány­élményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.

Valóra vált álom

Az utókor korántsem elfogulatlan emlékezetében Horthy Miklós zömmel Magyarország kormányzójaként él, aki többnyire fess altengernagyi egyenruhában feszít, esetleg fehér lován léptet. Tette is mindezt 24 és fél éven keresztül, egy tengerrel nem bíró ország („király nélküli királyság”) államfőjeként.