Lázár János zárórája
Az első baklövésre nem is kellett sokat várni: Lázár János miniszter látványosan dilettáns vonalbezárással indította az új korszakot. Mindenki úgy gondolta, hogy ez tabu a létező orbánizmusban, hiszen a kormányzás egyik szimbolikus eleme volt egyes vonalak újraindítása. Nagy lehet a pánik a közlekedésvezetésben. Közben sok helyről hallani azt is, hogy a járatszám csökkentésével kellene takarékoskodni. Ez sem újdonság, a mellékvonalak többségén is így sikerült leépíteni korábban a vasúton utazók körét. Pedig rövid távon, makroszinten gyakorlatilag mindegy, hogy működnek-e ezek a vonalak; helyben és hosszú távon viszont nagyon is fontosak lennének. A szakma jó része épp ezért 13 éve türelemmel várja, hogy az épp kihaló Bz-motorkocsik beszerzése óta, tehát bő 40 éve hibernált állapotban lévő mellékvonali hálózatra mikor jut végre egy kis figyelem és forrás.
A mostani bezárásoknak különös ízt ad, hogy a szellemet pont az a miniszter engedte ki a palackból, aki korábban sokat fektetett abba, hogy minél több kreditet gyűjtsön liberális körökben. Most párttársai hallgatnak, és ugyanazok támogatják a „reformját”, akik már Kóka János minisztersége idején is nagy hívei voltak annak a gondolatnak, hogy az amputálás a helyes gyógymód nagyjából bármire. Ma is olyan vasúti vonalbezárós zsánercikkeket lehet olvasni, mint 15–20 éve. Ki lepődik meg azon, hogy az újságírók nem találnak senkit azokon a vonatokon, amelyek rosszkor, ritkán és lassan közlekednek, és amelyek előtt néhány perccel egy busz is indul – ugyanoda? De vajon mi értelme van egy rossz állapotú pályán, rossz járművekkel, rossz menetrenddel nyújtott szolgáltatás utasait számolgatni? Olyan ez, mint a klasszikus üzleti tanmese, ahol a cipőgyáros munkatársa szomorúan tér vissza a kinézett országból: ott kérem, nincsen semmilyen lehetőség, mert mindenki mezítláb jár… F. Szabó Emese minapi véleménycikke ebben a lapban például ennyivel intézi el a témát: „Kinek kell ez? Valójában senkinek.” (Lásd: Lázár János a vasparipát karéjozza, Magyar Narancs, 2023. július 27.) Egy komplex közpolitikai probléma ennél többet érdemelne. És mire alapozza F. Szabó azt, hogy éppen 30 mellékvonal bezárása lenne indokolt? Miért pont annyi? És miért lenne értelmetlen a Mátra interrégió? A cikkben többször kárhoztatott többletteljesítmény éppen arról szólna, hogy legyenek utasok. Először legyen kínálat, aztán lesznek utasok, és ebből a közösségi hasznok. Itt sikerült összekeverni az okot és az okozatot. A karbantartást, a járműfelújításokat persze el kellene végezni, sőt, akár munkaerőt is lehetne toborozni, de ehhez ki kellene préselni a MÁV-csoportból a teljesítményt. Ez lenne a szakpolitikai feladat.
Amúgy olvasott-e már bárki olyan elemzést, amely kimutatja, hogy mennyi megtakarítást hoztak a 2007–2009-es vonalbezárások? Biztosan nem, hiszen nem hoztak semennyit. A szerencsétlen sorsú vonalakról szóló vitában könnyű megfeledkezni arról az egyszerű tényről, hogy a vasút mint közszolgáltatás önmagában veszteséges, így sokkal többet meg lehetne takarítani a Budapest–Szeged vonal bezárásával, mint amekkorát a 10 mellékvonaléval. Miért nem ezzel áll elő a közlekedési kormányzat? Az elégtelen szolgáltatási szintre hivatkozva valójában bármikor, bármilyen közszolgáltatás, akár a komplett közoktatás és az állami egészségügy is bezárható lenne.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
