Magyar Narancs: Eljött az ideje, hogy az állampolgárok és civil közösségeik kezdjék el képviselni saját és egymás érdekeit - nekem ez volt a fő motívum, ami minden beszédben megjelent. Mi az első benyomásod, átment az üzenet?
Karsay Dorottya: Én már azt is óriási dolognak tartottam, hogy március 15-én harmincezren itt voltak a Szabad sajtó útján. Azért itt mégis egy alulról szerveződő, civil kezdeményezésről van szó - és én is elsősorban azért képviselem szívesen, mert Juhász Péterék (a tüntetés szóvivője - R. P. D.) minden egyes alkalommal világossá teszik, hogy a csoportnak nincsenek közvetlen politikai ambíciói. Persze az, hogy sokan eljönnek egy tüntetésre, csak egy első lépés - de fontos lépés. Hogy ebből mennyit profitál a civil szféra, nő-e az állampolgári aktivitás, idővel kiderül. Szerintem azért haladnak a dolgok. 2004-ben az ELTE-n a testvéremmel mi alakítottuk meg az Amnesty International első egyetemi csoportját; akkor ott még tényleg semmilyen civil aktivitás nem létezett. Most már sokkal jobb a helyzet, a fiatalok is aktívabbak. A Hallgatói Hálózat, a 4K! vagy A Város Mindenkié csoport a fiatalokhoz és jelentős részt az egyetemekhez is köthető.
MN: Vannak terveitek, hogyan erősíthetnétek a tendenciát?
KD: Nem vagyok szervezője a Millának, de teljesen azonosulok a szellemiségével, és egyetértek azzal, hogy az ilyen folyamatokat - legyen az civil vagy politikai ügy - nem lehet felülről vezérelni. Csak alulról jöhet. Szerintem ezt pont jól mutatja a videoklip sikere is - az is teljesen spontán alakult. Bakos Gábor, aki jó barátom és régóta tagja a Milla szervezőcsapatának, ismeri a civil tevékenységemet, és tudja azt is, hogy szeretek énekelni. ' dobta fel az ötletet, hogy írjunk egy dalt a tüntetéshez. Megírtam az első verziót - ezzel kezdődött a dal a vasárnapi tüntetésen -, azt körbeküldte a szervezők között, akiknek bejött, és mondták, hogy persze, csináljuk. Onnan folyamatosan csatlakoztak hozzá szervezők, ismerősök, barátok, és mindenki azon a ponton segített, amihez igazán ért. Leszámítva talán a koproducerként tevékeny, később a klipet rendező Sebő Feri telefonszámláját, konkrétan nulla forintból készült el az egész - és már néhány nap után 200 000 feletti nézettsége van a Youtube-on. Az egész munkát semmi más nem mozgatta, minthogy egyetértettünk az üzenettel. A Milla épp ezért jó, és a nyomásgyakorlás mellett szerintem ez is a célja: létrehozni egy civil teret, amiből aztán bármi kinőhet. Részünkről ehhez nem kellett más, csak lelkesedés és kreativitás.
MN: Mióta vagy aktív civil ügyekben, és mit csinálsz most?
KD: Napi szinten a Mental Disability Advocacy Centernél dolgozom, ami egy nemzetközi civil szervezet budapesti központtal. Most épp két - a kínzás elleni, illetve a fogyatékos személyek jogairól szóló - ENSZ-egyezmény ügyeivel foglalkozom. De már első egyetemi éveim alatt aktív voltam: dolgoztam "Az utca embere" hajléktalansegítő önkéntes hálózatban, később foglalkoztam menekültek ügyeivel. Az Amnestynél önkéntesként kezdtem, pár hónappal később pedig elnökségi taggá választottak; ott éreztem rá igazán az aktivizmusra, és ezért mentem az ELTE-re kisebbségszociológiát tanulni. Aztán 2007-ben nyertem egy ösztöndíjat a Los Angeles-i UCLA-re, ahol egy évig afroamerikai szakon voltam, további fél évet pedig kutatással töltöttem, főleg a darfúri fegyveres konfliktussal kapcsolatos civil akciókban voltam aktív. Kinn is nyertem egy ösztöndíjat, azzal egy éven át - gyakornokként - burmai árvák megsegítésén dolgoztam egy thaiföldi menekülttáborban.
MN: Hogyan hatott rád az amerikai egyetemek civil aktivista kultúrája?
KD: Ott tényleg szó szerint mindenki közösségekbe szerveződik, és nem elsősorban politikai, hanem a legkülönbözőbb, néha egészen jelentéktelennek tűnő civil ügyekben is. Sok ötletet hoztam haza, amivel hatékonyabbá lehet tenni az itthoni munkát. Azóta más magyar egyetemre nem, csak a CEU-ra jártam - ott viszont abszolút megvan a kultúrája ennek a fajta civil aktivitásnak, részben nyilván azért is, mert sok különböző országból hozzák a diákok a tapasztalataikat. Mióta újra itthon vagyok, többek között hajléktalan-, menekültügyi, általában kisebbségeket érintő kezdeményezésekben vagyok benne. Aktív vagyok a homofóbia elleni küzdelemben is - nyáron körbejártuk a környező országok pride felvonulásait. Pár hete szerveztem egy tüntetést a szerb nagykövetség elé a belgrádi pride betiltása miatt.
Mivel nekem nemcsak munkám, hanem hobbim és szenvedélyem is, ezért többnyire attól függően csinálok mindig mást és mást, hogy mi vág épp legjobban fejbe. A gyöngyöspatai ügy például majdnem három hónapra lekötött.
MN: Tapasztalataim szerint a mi korosztályunkban ritka az ilyesfajta elhivatottság civil ügyek iránt. Hogy lett ebből szenvedély?
KD: Kiskoromtól fogva úgy neveltek, hogy ha valami bántja az igazságérzetet, akkor az ellen fel kell szólalni és cselekedni kell. Viszont az otthoni, elfogadó környezet iszonyatos ellentmondásban állt mindazzal, amit kamaszként a mindennapokban érzékeltem - a rasszizmussal, a szexizmussal, a homofóbiával, az emberek folyamatos megbélyegzésével. A szenvedély később jött, miután megtapasztaltam, mennyire inspiráló érzés aktivistákkal együtt dolgozni. Amikor érzed, hogy közös a cél, közös a felelősségérzet, közös a felháborodás - és hogy ezt közösen tudjátok valami építő erővé emelni. Aki keresi, megtalálja azokat, akiknek ugyanazok az ügyek bántják az igazságérzetét. Kapcsolódni, szerveződni kell - mert más nem fogja megcsinálni helyetted. Együtt elhinni is könnyebb, hogy lehet változtatni - és onnan már tényleg csak csinálni kell.
