Medgyessy Péter kormányfő múlt szerdán jelentette be, hogy február 15-i hatállyal meneszti László Csaba pénzügyminisztert, s egyúttal kezdeményezi kabinetfőnökének, Draskovics Tibornak a kinevezését. Bár a politika László leváltását már hónapok óta kész tényként kezelte, a hirtelenre sikeredett váltás s az elküldés indoka - a vártnál magasabb költségvetési hiány - sokak fantáziáját megmozgatta.Ahivatatolos indoklás szerint László Csabának azért kell mennie - pontosabban azért most kell mennie -, mert hivatala a kétszeri módosítás ellenére is rosszul lőtte be a büdzsé várható hiányát. Az eredetileg tervezett 4,5 százalékos hiányból előbb 4,8 lett "papíron", majd decemberben 5,2 százalék. A helyes megoldás viszont az 5,6 lett volna: azaz a Pénzügyminisztérium (PM) épp annyival tévedett alulról, mint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) felülről a maga 6 százalékos prognózisával.
Kérdés, hogy mi lett volna akkor, ha a PM illetékes döntéshozói néhány héttel ezelőtt úgy határoznak, hogy nem 5,2, hanem 5,5 százalékra módosítják a várható költségvetési hiányt. Értesüléseink szerint ugyanis többen hajlottak erre a megoldásra, mondván, hogy "ha kevesebb lesz, annak csak mindenki örülni fog". Ám kívülről ostobának tűnő presztízsszempontok miatt (az 5,5 az már majdnem annyi, mint amennyit a Járaiék mondtak, és nehogy má`) a decemberi áfabevételekben bízó tisztségviselők mégis a kisebb szám mellett maradtak. Az utolsó havi áfa azonban - teljesen vá-rat-lanul - meg sem közelítette a korábbi évek hasonló időszakának a szintjét: a prognózisnak annyi, László Csaba csomagolhat.
Tényleg csak ennyin múlott? Ha a hiány 5,4 százalék, a miniszter maradhat? Dehogy.
A banánhéj
Minisztériumi forrásaink szerint László Csaba tavaly nyár óta tisztában volt azzal, hogy hivatali ideje a vége felé közeledik, bár azt azért sejtette, hogy az éves költségvetés elfogadása előtt nem mentik föl. Kálváriája az 53. heti nyugdíj novemberi kifizetésének januárra halasztásával kezdődött. Pedig semmi mást nem tett, mint hogy egy kormánydöntésről - illetékes miniszterként - tájékoztatta a közvéleményt. Az ellenzék azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre (a kormány újabb ígéretét szegi meg, a kisnyugdíjasokat sanyargatja stb.), mire a koalíciós elit bepánikolt, és szépen kihátrált a pénzügyminiszter mögül. Július 16-án maga a kormányfő is, aki szabadságáról visszatérve "arra utasította" László Csabát, hogy "dolgozza ki" javaslatát a törvényben is meghatározott novemberi kifizetésre. (Lásd: "Felelőtlenség volna kozmetikázni", Magyar Narancs, 2003. augusztus 14.)
Az 53. heti nyugdíj ügye persze hatalmas politikai öngól volt (nem az első és nem is az utolsó a kormány életében), ám ebben nem a PM és a szakminiszter, hanem a pártpolitikusok voltak a fő felelősök: azok, akik a javaslat fölmerülésekor például nem gondolkodtak el azon, hogy érdemes-e ilyen érzékeny témával hergelni a társadalmat és egyik leghívebb szavazórétegüket. (Hogy a probléma súlyát utóbb pontosan érzékelték, jól mutatták "határozott" PM-kritikáik.)
Ezt az esetet aztán sorra követték a hasonló ügyek: a távhő áfájának emelése, a személyi jövedelemadó csökkentésének elhalasztása, egy ingatlanadó bevezetése (pontosabban: racionalizálása), melyek után rendre az derült ki, hogy a hülye PM összevissza beszél, még szerencse, hogy a párt éber, és idejében helyére teszi a dolgokat. Ha emlékeznek még rá, ebből az időből származik az új Magyar Köztársaság egyik legidiótább párthatározata: az, amelyik a gazdaságpolitikai felfordulásért a minisztériumi szóvivőt tette felelőssé, és elbocsátását követelte (eredménytelenül) László Csabától.
Hosszú finálé
Ilyen egyszerű volna a képlet? A ciklus eleji (felelőtlen) osztogatás nyomán támadt népszerűségtől megrészegült kormánypárti képviselők nem hajlandók semmiféle észszerű gazdaságpolitikai szigorításra, s ezért az azt szorgalmazó pénzügyminisztert megbuktatják?
Tény, hogy a szeptember eleji tapolcai frakcióhétvégén néhány MSZP-képviselő ordenáré hangon vonta felelősségre László Csabát. (Ami gyakrabban megesett egyéni képviselő politikai államtitkárával, Veres Jánossal; az egyik ilyen tetemrehívás alkalmával szemtanúk szerint a "te és az a hülye minisztered" volt még a legszalonképesebb megnyilvánulás a pénzügyek "tárgyalásakor".) László azonban - akkor úgy tűnt - meg tudta értetni a nekihevült frakcióval, hogy a nincsből nem lehet tovább osztogatni; vagyis lehet, de annak katasztrófa lesz a vége. (Lásd: Fúrópróba, Magyar Narancs, 2003. szeptember 11.)
De ez csak a dolgok egyik fele; a másik, hogy László Csaba mindig engedett a politikának. Lényegében egyetlen, a Pénzügyminisztériumban kidolgozott feszes tervezetet sem tudott elfogadtatni úgy, hogy az ne puhult volna föl végzetesen. Ez lett a sorsa az idei költségvetésnek, amelynek kiadási oldalát a különböző igények teljesítése (igaz, egyelőre papíron) olyanynyira felduzzasztotta, hogy lényegében semmi köze az eredetileg benyújtotthoz.
Túlzott kompromisszumkészségét sokan gyengekezűségnek tartották; így hát a párttámogatottság elolvadása után idővel szakmai presztízse is megcsappant - a hivatalon belül és kívül. (Munkahelyi népszerűségvesztéséhez hozzájárult az is, hogy - bár az apparátus nagy reményekkel fogadta a PM-ben korábban tizenhárom évet lehúzó László kinevezését - az utolsó hónapokban számos kollégája számára jószerivel megközelíthetetlen lett.) Medgyessy iránti túlzott lojalitására, arra, hogy miért nyelte le (legalábbis a látszat szerint) szó nélkül azt, amikor hülyét csináltak belőle és a minisztériumából, senki nem tudott magyarázatot adni az általunk megkérdezettek közül. (A kormányfő nemcsak a nyugdíjügyben hagyta magára, de a tisztes visszavonulás esélyét sem hagyta meg neki - azaz nem a miniszter állt föl, hanem elküldték.)
Az elhíresült - és elfogadása után az Alkotmánybíróság asztalán landolt - ún. PSZÁF-törvény kidolgozása, amelynek egyetlen célja, hogy lehetőséget teremtsen a pénzügyi felügyelet amúgy leválthatatlan elnökének az elmozdítására, tovább rontotta László Csaba hitelét pénzügyi körökben. Pedig a miniszter kezdetben ellenezte az amúgy a Miniszterelnöki Hivatal tájékán kigondolt ötletet, hiszen tisztában volt azzal, hogy az eljárás több mint problémás. (Más kérdés, hogy Szász Károlyt szakmailag mindig is teljességgel alkalmatlannak tartotta posztjára.) Ám a K&H brókerbotránya ürügyén ellene indított hecckampány, mindenekelőtt a lakáshitelével kapcsolatos támadássorozat hatására - amihez a nyilvánvalóan rosszhiszeműen félreértelmezett adatokat hite szerint csak a PSZÁF szolgáltathatta - átlendült aggályain, s vállalta a törvény kidolgozását és beterjesztését.
Nem egészen húsz hónap múltán László Csaba a senki földjén találta magát: politikai támogatottsága nulla, pénzügyminiszterségét sem a szakma, sem a hivatala nem nézte immár bizalommal.
Nairobi emberünk
Utóda a miniszterelnök jelenlegi kabinetfőnöke, Draskovics Tibor lesz. Medgyessy jelölése racionálisnak tekinthető. Az 1979-98-ben a PM-ben dolgozó és a Horn-kormány idején az akkor pénzügyminiszter Medgyessy alatt a bürokratikus ranglétra tetejét jelentő közigazgatási államtitkári pozícióig jutó Draskovics most PM-es karrierje csúcsára ért. Nagy előnye, hogy igen jól ismeri "új" minisztériumát, hiszen a pénzügyi tárca az ott dolgozók kivételesen alacsony fluktuációjáról ismert a közigazgatásban. Draskovicsnak tehát a szintén a PM inkubátorából érkezett László Csabához hasonlóan nem a közigazgatási államtitkártól kell majd érdeklődnie, hogy az egyes szakkérdéseknek ki a felelőse a házban, hiszen személyesen ismer szinte mindenkit.
A mostanáig a nyilvánosságot látványosan kerülő Draskovics miniszterként új szerepben lesz kénytelen megmutatkozni. A hivatali elődjével ellentétben erőskezű főnökként és hivatali vezetőként ismert új miniszternek ugyanis elsősorban nem az apparátus igazgatására kell koncentrálnia, hanem ki kell állnia a reflektorfénybe, hogy koncepciót és lehetőleg karizmát vigyen egy sok érdek cincálta, meglehetősen szétfolyó fiskális politikába. Ehhez azonban a szakmai háttér mellett politikai támogatásra is szüksége lesz, az pedig már a kinevezésekor tudható volt, hogy a szocialista párt hangadói nem őt látnák szívesen László utódaként. Draskovics egyszemélyes politikai hátországa - László Csabáéhoz hasonlóan - maga Medgyessy Péter, aki feltehetőleg nem szívesen "áldozta be" legfőbb bizalmasát.
A kormányfő és Draskovics közötti szoros kapcsolattal és munkamegosztással tavaly már foglalkoztunk (lásd: Az utolsó előtti szó joga, Magyar Narancs, 2003. május 22.). A miniszterelnök környezetéből származó információink szerint Medgyessy önképéhez hozzátartozik, hogy jól ért a pénzügyekhez, ezért mindenképpen olyan embert szánt a kulcsfontosságú pénzügyi tárca élére, aki amellett, hogy szakmailag magas színvonalat képvisel, a kormányfő gazdaságpolitikai elképzeléseihez is feltétlenül lojális. Így érthető, hogy Medgyessy miért nem a lehetséges jelöltek között számon tartott Surányi György volt jegybankelnök vagy Erdei Tamás, a Magyar Külkereskedelmi Bank vezetője személyében gondolkodott: a nagy tekintélyű szakemberek kinevezése minden bizonnyal már első körben jótékonyan hatott volna a forint árfolyamára és a gazdaságpolitika iránti bizalomra, de a kormányfő iránti szakmai lojalitásuk nem olyan erős, mint Draskovicsé.
Az új miniszter pozícióját gyengítheti, hogy végzettségét tekintve nem közgazdász vagy pénzügyes, hanem jogász. Ami ugyanis a közigazgatási karrier során nem jelentett akadályt, az az egyértelmű gazdaságpolitikai felelősséggel járó pénzügyminiszteri poszt betöltésekor már probléma lehet. Draskovics hiába ért feltehetőleg sok szakirányos végzettségű embernél jobban a pénzügy- és gazdaságpolitikához, vitát kiváltó döntéseinek megítélésekor a szakvégzettség hiánya támadási felületet fog jelenteni.
Az ország legbefolyásosabb háttérembereként hiába halmozott fel jelentős politikai tapasztalatot, Draskovics a nyilvánosságot még láthatóan nem tanulta meg jól kezelni. Erre utal, hogy bár a tény nem érhette váratlanul, mégis hagyta, hogy miniszteri kinevezésének híre Afrikában érje, sőt még ekkor sem szakította meg pihenését. A László Csaba menesztésének közvetlen okaként megnevezett alultervezett államháztartási hiány friss adatának kontextusában nem volt jó csengése az új jelölt kenyai nyaralásának. Emellett ahelyett, hogy gyorsan hazatérve egy erős "antréval" alapozta volna meg miniszteri tekintélyét, gazdaságpolitikai elképzeléseiről Afrikából üzent részinformációkat az MTI-vel.
Feladata nem könnyű, mondhatni megoldhatatlan: úgy kielégíteni a "jóléti" fordulatot sürgető politikát, hogy a költségvetés ne szaladjon el végzetesen.
B. I.
M. G.
